Sok kritika éri a fejlett világot – elsősorban az Európai Uniót –, hogy az energiaválság kezelése során bizonyos lépéseivel tovább növeli a problémát. Vajon tényleg így van? A télhez közeledve a rövid távú érdekek vagy a magasztosabb, nemesebb célok lebegjenek a szemünk előtt?
2022 vége felé közeledve olyat látunk az áram- és gázpiacon, amit korábban tényleg el sem tudtunk volna képzelni. Gondoljunk csak bele, milyen érzésünk lenne, ha az amúgy is elkeserítő, napi szinten tapasztalt infláció közben a 15-20 százalékkal dráguló termékek sorából kilógna néhány fontos termék! Például a kenyér hirtelen már nem 600 forintba, hanem 6000-be kerülne, vagy egy átlagos doboz sörért a boltban nem 300 forintot, hanem 3000-et kellene fizetnünk! A sörről le lehet mondani, a kenyér esetében is próbálkoznánk alternatívával. De ha minden gabona ára így szállna el, akkor az mindenre kihatna, és sakk-matt helyzetet okozna. Kicsit hasonló a jelenlegi helyzet az energiapiacon. Megéltük az elmúlt másfél év drágulását, de mi vár ránk most, hogy hirtelen tízszeres áram- vagy gázárak jönnek?
Nem túlzás, augusztus végén a 60-70 euró/MWh helyett a 6-700 MWh-s tőzsdei áramár, vagy a 30 euró/MWh-t gyorsan felváltó 300 euró/MWh-s földgázjegyzések bukkantak fel. És ezek után ma már tényleg semmire nem mondhatjuk azt, hogy elképzelhetetlen.
Az igazságos világ reménye
Szeretünk hinni az igazságos világban, vagyis azt reméljük, hogy mindennek van értelmes magyarázata, felismerhetők az okok és az okozatok. Az említett trendben biztosan látunk rövid távú okokat. Ilyenek
- a nagyobb kereslet (Covid utáni kilábalás, egy hideg téli hónap vagy egy meleg nyári hónap energiaigénye), vagy
- a szűkebb kínálat (szárazság, szélcsend, orosz gázvisszatartás, erőművi karbantartások).
De azért ott motoszkál bennünk az igény, hogy a körülményeken túl konkrét bűnbakot találjunk. Mert lehet, hogy mi lőjük az öngólokat, méghozzá sorozatban. Ha egy játékos szerez egy öngólt egy focimeccsen, azt mondjuk, mindenkivel megesik, ha kettőt, az már bekerül a nemzetközi sportsajtóba. De ha sorozatos, annak oka kell legyen: idézhetjük az elhíresült madagaszkári esetet, amikor a szövetség ellen tiltakozó csapat 149 öngólt rúgott (természetesen szándékosan) egyetlen meccsen.
Furcsa trendeket látunk
Mindjárt visszatérünk arra, hogy mi lehetett itt az öngólok sorozata, de előbb lássuk, hogy hol tartunk most! Az energiapiacon olyan hatások érvényesülnek, amelyekre tényleg nem gondoltunk volna. Láttunk már olyat, hogy valaki atomerőművet lop? Az orosz-ukrán háborúban erre is volt már példa, átkötötték az oroszok a saját hálózatukra. Hittük volna, hogy a németek, az Energiewende lelkes hívei a fő ellenség szenet nemcsak visszavezetik, de a vasúton már elsőbbség jár a szenes vagonoknak? És azt, hogy olyan magasak az árak, hogy bárki, bármiből energiát próbál előállítani, hogy még az elfelejtett olajerőműveket is igyekeznek az országok bekapcsolni?
Magunknak (is) köszönhetjük
A nagy államoknak, államszövetségeknek mindig vannak kritikusai, az Egyesült Államokat a csendőrszerep, az Európai Uniót a bürokrácia miatt szokás kárhoztatni. Arról is olvashatunk mostanában, hogy utóbbi, vagyis az EU, magának is köszönheti a bajt, mert folyamatosan lábon lőtte magát.
- A nagy környezetvédelmi nekibuzdulások miatt lemondott a fosszilis technológiák finanszírozásáról, pedig egy ilyen lépést nem lehet átgondolatlanul megtenni.
- Túlságosan belekényelmesedett abba a munkamegosztásba, hogy Oroszország, mint Nyugat-Európa töltőállomása majd szállítja az olajat, a gázt, a termékeket.
- Elsősorban Németország rendkívül meggondolatlanul vezetett ki fontos áramtermelő kapacitásokat.
- És általában is a szabályozással, a sokszor morális, máskor klímavédelmi gondolatokkal magunk alatt vágtuk a fát, legyen szó akár a belsőégésű motorral hajtott autók kitiltási fenyegetéséről, vagy az életünkhöz alapvetően szükséges nyersanyagokkal kapcsolatos szankciókról.
Vannak magasabb szempontok
Mielőtt azonban nagyon ostorozni kezdenénk magunkat, arra is érdemes gondolni, hogy a mégoly súlyos tünetek (háború, energiaválság, csődhullámhoz vezető árak) közepette is lehetnek célok, amiket nem téveszthetünk szem elől. Bár a klímavédelem, az élhető bolygó megőrzése egy nagyságrenddel fontosabb ügy, mint az aktuális ársokk kivédése, úgy tűnik, mégis el kell napolnunk 1-2 évvel a zéró karbon időszakot.
De a morálra és a hosszabb távú nemzetközi kapcsolatrendszerre is gondolhatunk. Önsorsrontó volt az EU, amikor szankciókat vezetett be, illetve olyan energetikai leválási tervet fogalmazott meg, ami rövid távon neki fájt jobban? Igen. De valid az ezzel vállalt üzenet is: minden hatalom, amelyik agresszívan, területszerzési célokkal lép fel a szomszédja ellen, súlyos következményeket kockáztat: gazdasági károkat, izolációt, kirekesztést, megvetést.
Az árak előbb-utóbb normalizálódnak. Ha más miatt nem is, de attól majd biztosan, hogy a vevők nem lesznek képesek megfizetni a kigazdálkodhatatlan tételeket, és a kereslet kényszerű visszaesésével reagál az ipar, a mezőgazdaság, a háztartások.
Később büszkék lehetünk?
Valami tényleg megváltozott, elsősorban a globális munkamegosztásba, a gördülékeny ellátási láncokba vetett hit. A világot nemcsak anyagi érdekek, racionális szállítási kapcsolatok vezethetik, hanem bizalmatlanság, óvatosság, bosszú. Van, amikor csupán az vezérel valakit, hogy „nem baj, ha nekem fáj, de neki fájjon jobban!” És van, amikor civilizáltabb az indok: „nem keresek mindenáron olcsóbb forrást, fontosabb a megbízható, korrekt partner, akit nem kell szégyellnem”.
Ha hiszünk abban, hogy visszatér a jó világ, akkor egyáltalán nem baj, ha még a nehéz időkben sem feledkezünk meg a morálról, a dekarbonizációról, a bolygó védelméről!
