A gazdasági és energiapiaci prognózisoktól elvárni, hogy pontosan teljesüljenek, eleve badarság: a körülmények folyamatosan változnak, ráadásul a legtöbb előrejelzés valójában nem „jóslat”, hanem egymással versengő forgatókönyvek rendszere. Mégis izgalmas visszanézni, hogy a 2020-as évek előtt mit vártak a nagy elemzések, és ebből mi valósult meg.
Kicsit önkényesen a 2019-es év lett a kiindulópontunk. Az öt év logikusan adná magát, de 2020 annyira rendhagyó volt a globális járvány miatt, hogy reálisabb összehasonlításnak tűnik „az utolsó békeév” várakozásait ütköztetni a jelen helyzettel. (Mellékesen: a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) 2020-as értékelése szerint a pandémia sokkterápiája a globális energiaigényt és -kibocsátásokat is hirtelen visszarántotta, az energiaberuházások pedig még nagyobbat estek – ezt 2019-ben tényleg nem lehetett beárazni.)
Mielőtt rátérnénk a „tíz jóslatra”, rögzítsük: 2019-ben az előrejelzők például „csak” azt nem tudhatták, hogy
- 2020-ban a Covid sok helyen lefékezi a világgazdaságot, így az energiafogyasztást is,
- az Egyesült Államok klíma- és energiapolitikája a politikai ciklusokkal látványosan változik,
- Oroszország megtámadja Ukrajnát, és ezzel példátlan európai energialeválási és szankciós korszak indul.
És itt az első tanulság: a legtöbb előrejelzés nem a „mi fog történni?” kérdésre válaszol, hanem arra, hogy „milyen világban milyen döntések lennének racionálisak”. Ha így nézzük, sok 2019-es állítás meglepően jól tartotta magát – csak más okból, más tempóban és jóval nagyobb kilengésekkel.
Tíz jóslat, tíz irány
Foglaljuk össze tíz pontban az EU-s és nagy nemzetközi (IEA/World Energy Outlook), illetve vállalati gondolkodásból kirajzolódó 2019-es trendeket, amelyeket akkoriban 2025 környékére vártak:
- A megújuló termelés térnyerése felgyorsul.
- A digitalizáció „okossá” teszi a rendszereket: smart megoldások, okosmérés, hálózati automatizálás, adatvezérelt működés.
- Az elektrifikáció (közlekedés, fűtés, ipar) az energiabiztonság egyik központi eleme lesz.
- Az USA szerepe nő az olaj- és gázpiacon, Oroszország (és részben az OPEC) súlya relatíve csökken.
- A zöld hidrogén előtt gyors felfutás áll.
- Afrika súlya nő a globális energiapiacon – legalábbis a növekedési sztori miatt.
- Jönnek a kisebb, moduláris atomreaktorok (SMR-ek).
- A tárolás és a hálózatfejlesztés – kevésbé látványosan, de – kulcsterületté válik.
- A gázrendszer (vezetékek, tárolók, LNG) rugalmasságot ad az átmenetben.
- Bekopog az AI: energiaigényes új fogyasztóként jelenik meg, miközben optimalizálni is képes.
Második tanulság: a legtöbb pont „irányként” bejött – a vita inkább arról szól, hogy melyik lett a szűk keresztmetszet. 2019-ben sokan a technológiára tippeltek, 2024–2026 körül viszont egyre gyakrabban a hálózat, az engedélyezés, a beszállítói láncok és a társadalmi elfogadottság lett a kritikus tényező.
Summázva
Átfogóan nézve a szakmai jóslatok nagyjából ültek: a megújulók és az elektrifikáció trendje stabil maradt, a digitalizáció valóban mélyen beépült a rendszer működésébe, és a hálózat/tárolás fontossága ma már közhely.
Az IEA 2019-es logikája például kifejezetten az volt, hogy a szél és a nap bővülése a 2020-as évek közepén a villamosenergia-mixben a megújulókat a szén fölé emelheti; a WEO 2019 elemzése is erre mutatott, és külön kiemelte, hogy a megújulók a termelési mixben a „mid-2020s” körül a szén fölé kerülhetnek.
Viszont több pont csalódást keltő (vagy legalábbis késés tapasztalható): a zöld hidrogén nem „robbanásszerűen” tört át, inkább újrapozicionálódott, és jóval többször kerül elő célzott ipari felhasználások (acél, vegyipar, ammónia) kapcsán, mint általános energiahordozóként.
Afrika pedig valóban fejlődik, de a felzárkózás sebessége lassú, és a villamosenergia-hozzáférés, illetve -fogyasztás különbsége továbbra is drámai. Az IEA afrikai régiós adatlapja szerint 2023-ban az egy főre jutó villamosenergia-fogyasztás Afrikában nagyságrendileg 95 kWh/évkörül volt, miközben Izland egy főre vetített fogyasztása sok tízezer kWh/év nagyságrend.
Harmadik tanulság: az energiaátmenet nem „egyetlen sztori”. Ugyanaz a trend (például az elektrifikáció) teljesen más képet mutat Norvégiában, Németországban, Magyarországon vagy Nigériában – és ettől még mindegyik egyszerre lehet igaz.
A zöldülés
2019-ben általánosan optimistább volt a hangulat: azt vártuk, hogy az alacsony szén-dioxid-kibocsátású források, élükön a széllel és a nappal, gyors ütemben növekednek, a szén aránya csökken, az olaj iránti kereslet pedig legalább stagnálni kezd. A WEO 2019 szerint a szél- és naptermelés bővülése a 2020-as évek közepén a megújulókat a szén fölé emelheti a termelési mixben.
A változás részben gyorsabb, részben lassabb lett, mint reméltük: sok országban valóban „szépen nőttek” a nap- és szélkapacitások, de közben a rendszerintegráció (hálózati csatlakozás, rugalmasság, kiegyenlítés) vált a legnagyobb kihívássá.
A digitalizáció „bejött”, de nem úgy, ahogy a buzzwordök sugallták. A blokklánc nem lett az energiapiac általános infrastruktúrája. Sokkal inkább az adat, a mérés, a rugalmassági piacok, az automatizált kereskedés és az okoseszközök lettek a hétköznapok részei. Az Energy UK 2019-es anyaga is azt hangsúlyozta, hogy az energiaipar „csendes forradalmon” megy át, ahol az adattechnológiák és a fogyasztói élmény központi téma.
A közlekedés villamosítása pedig látványos, de nem „lezárt meccs”. Kína tényleg óriásit lépett előre az EV-iparban, Európában pedig vannak extrém példák (Norvégia), ugyanakkor az önvezetés inkább szigetszerűen fejlődik, és a tömeges, mindenki számára elérhető „sofőr nélküli” korszak nem vált 2025-ben valósággá.
Negyedik tanulság: 2019-ben sokan a technológiai változás horderejét tartották kulcsfontosságúnak. 2025-ben egyre többször az derül ki, hogy a döntő kérdés a rendszerszintű koordináció: tarifák, hálózati ösztönzők, engedélyezés, fogyasztóvédelem, illetve az, hogy ki fizeti meg a rugalmasság árát.
Az USA berobbant, Afrika lassabb
Az amerikai szénhidrogénipari térhódítás több tekintetben „bejött”, csak épp 2019-ben kevesen látták előre, hogy ehhez 2022 után Európában milyen energiapolitikai kényszerpálya társul. Az EU-orosz energiarendszer szétválása az LNG szerepét is felértékelte, és a globális LNG-sztori (különösen Ázsiában) a vártnál gyorsabban lett kulcstéma.
A zöld hidrogén ezzel szemben ma is inkább ígéret: a várakozások sok helyen józanodtak, a fókusz pedig a „hol nem tudunk mást csinálni?” kérdésre tolódott.
Afrika pedig – minden fejlődés ellenére – a villamos energia és az infrastruktúra oldaláról továbbra is hatalmas felzárkózási kihívásban van. (A potenciál óriási, de a finanszírozás, a hálózatok, a stabil intézményi keretek és a megfizethetőség egyszerre kérdés.)
Ötödik tanulság: a geopolitika visszajött a színpadra. 2019-ben a „legolcsóbb megoldás” sokszor elég jó válasznak tűnt. 2022 után az „elláthatóság” és a „kitettség” külön sor lett az Excelben – és néha felülírta a tisztán költségalapú logikát.
Van, ami jóslat maradt, van, ami prioritás lett
A moduláris atomreaktorok körül nagy a zaj, sok a fejlesztés és a politikai érdeklődés, de 2025-re még nem lett belőlük „tömegcikk”. Ez nem meglepő: az atomenergia természeténél fogva lassú iparág, hosszú engedélyezési és beruházási ciklusokkal.
A tárolás és a hálózatfejlesztés viszont tényleg kulcskérdés lett. Nem azért, mert „szexi”, hanem mert nélküle az időjárásfüggő termelés nem tudja hozni azt a rendszerszintű értéket, amit papíron tudna. Az Energy UK elemzése is arra épített, hogy a következő évtized „radikális változást hoz”, amelyhez új piaci és szabályozási keretek, valamint óriási beruházások kellenek.
A gáz pedig velünk maradt: egyszerre lett átmeneti tüzelőanyag, geopolitikai fegyver és rugalmassági eszköz. A háború után több vezeték kihasználtsága/használata átalakult, miközben az LNG gyorsabban vált „európai biztonsági forrássá”, mint sokan várták.
Végül az AI. Ma már nemcsak arról beszélünk, hogy a mesterséges intelligencia optimalizálhat, hanem arról is, hogy önálló, jelentős villamosenergia-igényű fogyasztói blokk lett. Az IEA szerint a data centerek (AI-val és kriptóval együtt említve) villamosenergia-fogyasztása 2026-ra akár meg is duplázódhat, és a 2022-es ~460 TWh-ról 2026-ra 1000 TWh fölé nőhet.
Hatodik tanulság: 2019-ben az energiaátmenet „kínálati” történetnek látszott (mit építünk). 2025-ben egyre inkább „keresleti” történet is (mire kell az áram): EV-k, hőszivattyúk, ipari elektrifikáció – és most már a data centerek/AI is. Ezt a keresleti hullámot pedig csak akkor lehet tisztán kiszolgálni, ha a hálózat, a rugalmasság és az engedélyezés tempót vált.
Kellenek egyáltalán a jóslatok?
Igen is, meg nem is. A 2019-es előrejelzések nagy része irányt tévesztett volna? Nem. A fő trendek meglepően stabilak: megújulók, elektrifikáció, digitalizáció, hálózat és rugalmasság.
De az is igaz, hogy a valóság dramaturgiája sokkal durvább: pandémia, háború, energiaár-sokkok, ellátási láncok, és egy új, villamosenergia-éhes digitális hullám. Lehet ezeket előre látni bármikor is?
Nos, 2019-ben sokan jól látták azt, hogy „merre”, csak a „hogyan” és a „milyen áron” lett teljesen más. És ha valamit érdemes komolyan venni a következő előrejelzések olvasásakor, az az, hogy a bizonytalanság nem hiba a rendszerben – hanem maga a rendszer.