A címben feltett kérdésre nem egyszerű választ kapni. Lesz, aki azt mondja, hogy a nukleáris energia, hiszen itthon mindig azt halljuk, hogy Paks I. állítja elő a legolcsóbb villamosenergiát. Más a napenergia vagy a szélenergia mellett teszi le a voksát, hiszen a nap ingyen süt, a szél ingyen fúj, szinte nem is beszélhetünk változó költségekről.
A felkészültebbek rögtön ellenérveket fogalmaznak meg. Lehet, hogy a paksi áramtermelésnek ma már alacsony a folyó költsége, de vajon belevettük-e a matematikába, hogy a szocializmus éveiben mekkora költséggel épült? És a nukleáris hulladék kezelése benne van a számítási modellben? Új atomerőműveknél pedig hatványozottan merülnek fel a beruházási költségek között a biztonsági tételek.
Hasonlóképpen a napenergia megtérülési viszonyait is lehet szofisztikáltabban nézni. Amikor süt a nap, ma már nagyon alacsony a villamos energia ára. Amikor pedig nem süt, és be kell kapcsolnunk a tartalék gázerőműveket, a turbinák tulajdonosai busás haszonnal szállnak be a kínálati oldalon. Ha a technológiai költségeket is belevesszük a mérlegbe, akkor lehet, hogy az ingyenes nap lesz a drága és a fizetős gáz a megtérülő? Persze a környezetnek okozott károk megadóztatásával, karbonkvóták kényszerű vásárlásával ismét fordulhat a kocka.
Miből áll össze pontosan?
Lássuk, milyen tételekből áll össze az energiatermelés költsége! Azt aligha kell magyarázni, hogy egy erőmű költségeit és bevételeit egy teljes életcikluson át kiszámolni nem könnyű, és joggal lehet olyan érzésünk, hogy a matek nem is tud mindent figyelembe venni. Kezdjük a beruházás költségével! Az adott országban milyen a munkaerő ára, milyenek az építőanyagárak? Ritkán épülnek nagy erőművek hitel nélkül – mekkora a kamat, mi a finanszírozás költsége? Egyszerű vagy bonyolult az engedélyeztetés? Változhatnak a szabályok a beruházás során? Mekkora lesz később a termelés, ott mennyi változó költség, alapanyag, munkabér fog felmerülni? Vannak-e kvóták vagy adók a kibocsátásra? Kell-e gondoskodni az erőműből kikerülő anyagok újrafelhasználásáról vagy ártalmatlanításáról, hiszen ma már egy nappanel vagy egy üvegszálas szélkeréklapát esetében is felmerülnek ezek a költségek! Kell-e kompenzálni a lakókat, a gazdálkodókat, a versenytársakat?
Az Egyesült Államok jó kísérleti terep a témához. Többféle erőműtípusból megfelelően sok dolgozik, ebből már lehet kalkulálni. Ebben a listában az mutatható ki, hogy a szárazföldi (onshore) szélerőművek talán a leggazdaságosabbak, az a legolcsóbb energia, majd a napenergia, illetve a kombinált ciklusú gázerőművek következnek. A legdrágább erőművek között az Egyesült Államok adatai alapján az atomerőművek, a csúcsra járatott gázerőművek és az offshore (tengeri) szélerőművek szerepelnek. De még ez is csak részeredmény.
Valójában nem sokat tudunk
Hogy miért nem tudunk határozott állításokat tenni? Leginkább azért nem, mert nincsenek olyan számok, amelyek mindig és mindenhol érvényesek lennének. Ha például egy megújuló projekt kiszámítható, államilag rögzített átvételi árat kap, mint a magyar KÁT-rendszerben egykoron, akkor sokkal könnyebb számítani, de ez olyan programoknak a sajátja, ahol az állam éppen a kiszámíthatósággal szeretné segíteni a megújuló energia terjedését. A piaci környezetben ilyen nincs, és a törvény is változhat, bizonyos helyeken nem is ritkán…
Egyébként is, alig van olyan elem, amibe ne lépne be valamiképpen a politika. Ha talán meg is nevezhetők a piaci finanszírozás költségei, nincs-e valami támogatási projekt egy tiszta energiatermelési módszerre? És fordítva, milyen környezetvédelmi büntetésre számíthatnak a szennyezők? Vagy ha azt nem nevezzük büntetésnek, csak költségnek, például a szén-dioxid kibocsátási kvóta esetén, akkor hogyan lehetne életcikluson keresztül számolni ezzel a percenként változó, ma már tőzsdei tétellel? A politikai ösztönzők és az állami támogatások nagyon torzíthatják azt, hogy melyik program az életképes, és melyik értelmetlenül költséges.
Egyáltalán hogyan lehet egyértelműen felmérni a napenergia, a szélenergia, a vízenergia vagy a geotermikus energia költségeit, amikor a világnak nincs két olyan pontja, ahol ugyanolyanok a földrajzi adottságok, a napfény, a szél, a földhő? Ráadásul minden változik, például a megújuló energiatermelés vagy az energiatárolás legfontosabb anyagai, a réz, a lítium, a szilícium, a nikkel elérhetősége és ára is árupiaci körülmények között módosul.
Hogy alakulnak majd a szállítási költségek, lesz-e valamilyen geopolitikai esemény, például háború vagy terrorcselekmény miatt fennakadás a szállítási láncokban?
A legkedveltebb mutatószámok
Vannak azért közfelkiáltással elfogadott mutatók. Ilyen a LCOE (Levelized Cost of Electricity), amely mutató lényege, hogy a fent felsorolt sok buktató ellenére az erőmű teljes életciklusára próbál számolni. Ha nagyon leegyszerűsítjük ezt a komplex mutatót, abban költségoldalon lesznek beruházási, üzemeltetési és karbantartási költségelemek. Ha szélesítjük a matekot a rendszerirányító felé, akkor bejönnek még a hálózati veszteségek, és a tárolás költsége is megjelenik. A legkomplexebb képet az S-LCOE (System Levelized Cost of Electricity) adja, amely az előbb bemutatott számítást az egész rendszer szempontjából és nem az adott termelési egység felől közelíti meg.
Ha pedig növeljük a komplexitást, már olyan modellek is számításba jönnek, amelyek a rugalmasságot is kezelik, vagyis figyelembe veszik az áram értékét különböző időpontokban.
Újak és régiek
Külön érdekes számítás, hogy mennyiért termel áramot egy adott piacon a meglevő erőmű és hogy jön ki a matek, ha valaki most szeretne belépni a piacra. Utóbbi mérőszáma a CONE (Cost of New Entry).
Összességében a legtöbb kibocsátásmentes forrás nemcsak zöldebb, tisztább, de a mai piaci viszonyok között gazdaságosabb is, mint egy fosszilis projekt. És még valamiben bízhatunk: ha megújuló projektbe fog egy beruházó, jó eséllyel számíthat arra, hogy a technológiai fejlődés menet közben is javít a megtérüléseken.