Acélipar, betonipar, vegyipar – alighanem ezekre az ágazatokra gondolunk, amikor a legnagyobb légkörszennyezőket próbáljuk összeválogatni. Természetesen nem is tévedünk, de a rossz hír az, hogy kumulálva a hétköznapi élet, a közlekedés, a szállítás, a mezőgazdaság, a divatipar ugyancsak borzalmas környezeti terhekkel jár.
A bolygó tehermentesítése érdekében minden iparágban van mit tenni. Ahol az átlagosnál nagyobb a környezetszennyezés, ott koncentráltan többet is lehet, de a sok kicsi is számít: a kevesebb utazás, a kevesebb hulladék, a környezetkímélő ruha, táplálék, fűtés.
Ha egyenként vesszük szemügyre az iparágakat, akkor elmondhatjuk, hogy vannak kiemelt szennyezők: a tengeri hajózás, a légi közlekedés, az acélipar, az alumínium-, vagy a betongyártás, illetve a vegyipar mindenféle ágai. Az üvegházhatású gázok kibocsátásáért leginkább az energiaipar, a közlekedés/szállítmányozás, az építőipar és építőanyag-gyártás, a mezőgazdaság, az élelmiszerkereskedelem, illetve a divatipar felel. Jó nagy kategóriák, ahol természetesen a tennivalók is eléggé sokfélék.
Koncentrált problémamegoldás
Ha azonban a kibocsátás ennyire koncentrált, annak legalább annyi előnye van, hogy a zöld átállás eredménye is koncentrált és nagyszabású lehet. A hét nehezen dekarbonizálható iparág dolgozik is már ezen, a vezető vállalatoknak van egy olyan szervezete, a Mission Possible Partnership (MPP), amely kifejezetten azon munkálkodik, hogy a legszennyezőbb iparágakat is a nettó zéró felé terelje. Nagyon sokféle technológia jöhet ehhez szóba. Mindig megoldás az, ha a nagy energiazabálók az energiaforrásaikat el tudják tolni a megújulók irányába.
Elsőre persze ez eléggé reménytelennek tűnik, hiszen némi leegyszerűsítéssel pont az a probléma, hogy a tengeri hajók (legalább már erősen kénmentesített) nehézolajjal, a repülők pedig kerozinnal mennek, és kevésbé látjuk az „elektromos” tankert vagy utasszállítót.
Úttörő technológiák
Ugyanakkor az acélgyártás egész ellátási láncának zöldítése, tisztítása, vagy a szén-dioxid-kibocsátás nélküli tengeri, illetve légi üzemanyag-ellátás ma már nem is annyira illuzórikus. A SAF (fenntartható légi üzemanyag) például már tényleg nem sci-fi, hiszen a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren tesztelik is.
Az úttörő technológiák között van továbbá a zöldhidrogén alapú üzemanyag, valamint a szén-dioxid-leválasztási és -tárolási megoldások fejlesztése.
A Világgazdasági Fórum (WEF) új jelentése szerint nagyon fontos a technológiai tudás mellett a pénzügyi (finanszírozási) láb is, mert ehhez a nagy munkához nagyságrendileg több tőkére és sokkal jobb együttműködésre lesz szükség, mint eddig.
A szisztematikus munka
Az egyedi iparágak mellett persze a legnagyobb kibocsátó még mindig az energiaipar. Itt a kibocsátás-csökkentés irányába azért nem könnyű elindulni, mert hiába javulnak a technológiák, ha sokkal több áramot és üzemanyagot fogyasztunk el azzal, ahogy a globális népesség nő és gazdagodik.
Ettől függetlenül itt vannak a legnagyobb, „egyösszegű” csökkentési lehetőségek, hiszen az iparág ma még a legtöbb országban nagymértékben támaszkodik a fosszilis tüzelőanyagokra, ezek pedig nagy mennyiségű szén-dioxid-egyenértékest bocsátanak ki a légkörbe. Az energiaipar egymaga felel a károsanyag-kibocsátás egyhatodáért, így itt minden kis lépés számít, az egyedi energiatakarékosság, az ágazat nagy zöld átmenete, vagyis a megújulók technológiai fejlesztése és bekapcsolása a rendszerbe.
Közlekedünk úton, vízben, levegőben
Az energiaiparhoz képest ugyan valamennyivel kisebb, de így is óriási a közlekedés és a szállítás ökolábnyoma, annak minden ága, vagyis a közúti, a légi közlekedés, a hajózás és a vasút is nagyon szennyező. Ezek a szektorok ráadásul intenzíven nőnek. A Covid okozta megtorpanás után ismét bővül a világkereskedelem, 2010 óta 40 százalékkal nőtt a légi járatok száma. Mivel a közúti közlekedés a legelterjedtebb, így a teljes közlekedési kibocsátás háromnegyede innen érkezik. A Covid átmenetileg önmérsékletet hozott a világnak, valami hasonlót kellene önkorlátozással is elérni.
Építünk és termelünk
Az építőipar sok-sok tevékenysége is erősen hozzájárul a szennyezéshez. Nem nehéz elképzelni, hogy amikor a zöld táj fokozatosan metropolisszá változik, amikor mindent ellep az épület, az út, a csatorna, ahhoz mennyi anyag kell, amelyeknek a gyártása (említettük már a betont és az acélt) nagyon szennyező.
Ráadásul, és ez talán levéssé ismert, az építőiparban minden 4 kilogramm felhasznált alapanyagból azonnal 1 kilogramm hulladék is keletkezik. De a szennyezés mellett a „rablógazdálkodás” kérdése is felmerülhet, mert az építőipar fa- és vízigénye is rettenetesen nagy.
A mezőgazdaság természetesen az életünk alapja, de sok „bűne” is van, üvegházhatást okozó gázok kibocsátása, vízhasználat, földhasználat, a talaj kizsigerelése.
Ahogy ráadásul a bolygónk népessége folyamatosan növekszik, ráadásul egyre jobban is élünk, ezek a kibocsátások csak növekedni fognak. Részben a mennyiségi okok miatt (többet eszünk), részben a minőségi okok miatt (arányaiban több az étrendünkben a nagyobb ökolábnyommal előállítható fehérje). Amíg vadásztunk, a hús ritkaságnak, ünnepnek számított, mára azonban sokan a legtöbb étkezésükhöz ezt fogyasztják. A húsevők azonban csaknem kétszer annyi üvegházhatású gáz kibocsátásáért felelősek, mint a vegetáriánusok.
A hétköznapi élet apró lépései, több zöldség, kevesebb hús, a közeli, kevesebb szállítást igénylő élelmiszer vásárlása mind-mind segít, de sajnos a globális trendet még nem tudja megállítani, vagyis sem a húsfogyasztás, sem a távolsági élelmiszer-kereskedelem nem szorul vissza.
A mezőgazdaság mellett a vele szorosan összefüggő élelmiszer-kiskereskedelmi szektor is nagy szennyező. Mivel a műanyag olajból készül, az élelmiszerek csomagolása is hatalmas mennyiségű fosszilis kibocsátást okoz. De gondolhatunk egy szupermarketre: távolról érkező áruk, sok lámpa, hűtőpult, fagyasztás.
Végül egy pár szó a divatiparról!
Talán nem gondolnánk, de a McKinsey szerint a divatipar körülbelül ugyanannyi üvegházhatású gázt bocsát ki évente, mint Franciaország, Németország és az Egyesült Királyság teljes gazdasága együttvéve.
A sok alapanyag, a rengeteg víz (egy pamut ing elkészítéséhez nagyjából 3000 liter vízre van szükség), a mérgező festékek, a fosszilis tüzelőanyagokból készített poliészter, a gyártás és a szállítás energiaigénye, a sok keletkező hulladék, a mikroműanyagok mind-mind veszélyesek. Végső soron ennek az iparágnak is a gyártók zöld hozzáállása, illetve a végfogyasztók önmérséklése segíthetne sokat, de azért valljuk be, a média, a filmek és a reklámok csillogása egyelőre nem a szerény és ökobarát ruhatárak felé terelik az emberiséget.
