Képes-e a szél, a nap vagy a víz egy modern város, ország, nemzetgazdaság megbízható energiaellátást biztosítani? Aligha lepünk meg bárkit, de erről továbbra is megoszlanak a vélemények. A „100 percent renewables” mozgalmak nagyon optimisták, míg a tradicionalisták még mindig óvakodnak attól, hogy a teljes átállás technológiai problémáit bagatellizáljuk.
Akiknek sikerült
A világban vannak olyan országok vagy országrészek, amelyek teljesen megújuló energiával, jellemzően sok vízenergiával fedezik a helyi áramigényeket. Ilyen Norvégia, Bhután, Costa Rica, Uruguay, Paraguay, Tádzsikisztán vagy éppen Albánia. Ezek alapvetően nagyon különböző országok, de jellemző rájuk, hogy sok vízenergiával rendelkeznek. Vannak, akik szélenergiával (Dánia például) vagy napenergiával (például kisebb szigetek Görögországban) is messzire jutottak ebben a kérdésben, de miközben a vízenergia termelése duzzasztással viszonylag egyenletessé tehető, addig a nap- és a szélenergia termelése időjárásfüggő, vagyis ingadozó. A folyamatos energiaellátást pedig biztosan segíti, ha többféle erőmű tud belépni, és ezek működése nem azonos ciklikusságot követ.
Lehet-e általános?
Gondoljunk egy pillanatra bele, mi közöset látunk ezekben az előbb felsorolt országokban! Magas hegyek, az államok nincsenek agyoniparosítva, nem is a milliós metropoliszaikról ismertek. De vajon lehet-e egy iparosodott, sűrűn lakott országban is 100 százalékig megújulókra támaszkodni, és ha igen, mi ennek a technológiai titka vagy korlátja?
Ausztráliában az Ausztrál Nemzeti Egyetem (ANU) kutatása szerint már 2030-ra elérhető lenne a 100 százalékos megújuló energiamix, elsősorban a szél- és napenergia jelenlegi növekedési ütemére alapozva. Az ausztrál hálózatüzemeltető ennél azért óvatosabb, de ő is publikált már arról, hogy 2035-re el lehet érni a 100 százalékban megújuló villamosenergia-termelést.
Erre a bolygó védelme mellett is bőven van késztetés, hiszen a megújuló technológiák költségei folyamatosan csökkennek, az olaj és földgáz ára magas, ráadásul felértékelődik az önellátás, a szuverenitás, az energiabiztonság, emiatt egyre inkább életképesnek tűnnek a természetesen igen drága átállások.
Angol matek
Egy még sűrűbben lakott és még iparosodottabb országban, az Egyesült Királyságban szintén éppen most készült egy tanulmány, amely azt hozta ki, hogy a 100 százalékos megújuló energiaforrás-felhasználás 120 milliárd fontot takarítana meg az Egyesült Királyságnak, munkahelyeket teremtene, és jelentős mértékben csökkentené a károsanyag-kibocsátást.
Az Egyesült Királyság egy része, Skócia – ha külön országnak, országrésznek kezeljük – már most sem áll olyan rosszul, sok a szél, víz is van, nem akkorák a metropoliszok.
Ugyanakkor kulcseleme ennek a tanulmánynak, hogy a 100 százalékban megújuló energiaforrásra alapozó, gyors átállással járó termelés nem képzelhető el nagyon sok, nagyon jó minőségű tároló nélkül.
Az elkötelezett zöldek
A megújulók feltétlen hívei azt mondják, hogy a 100 százalékot minden ország, mindenféle földrajzi adottsággal el tudja érni. Vagyis bármely körülmény mellett elképzelhető, hogy egy nemzetgazdaság minden energiát megújuló forrásból nyerjen.
Természetesen mindent nagyon át kell gondolni, és együtt kell dolgoznia a villamosenergia-hálózatnak, a fűtési, illetve a közlekedési rendszereknek, de amikor ennyire fontos a globális klímavédelem, ráadásul az energiahordozók kereskedelme is ilyen vészterhes és ennyire ingadozó árú lett, akkor a spórolás, a környezet védelme, a szuverenitás mind-mind megéri az erőfeszítést.
Ráadásul – véli ez az oldal – a fő akadály nem is technológiai, hanem elsősorban társadalmi és politikai, vagyis nem a pénz (mert a befektetés megtérülne), vagy a technikai tudásunk (mert vannak megfelelő technológiák), hanem az éghajlatváltozás tagadása, a fosszilis tüzelőanyagokkal kapcsolatos lobbi, a változásokkal szembeni általános ellenkezés, a status quo-t megőrző politikai tétlenség, valamint a kényelem a fő korlátok.
Az óvatos konzervatívak
A pesszimistábbak sem zárják ki a megújulókat, de a modern iparban a 7*24 órában termelő, hatékony üzemek mégis megkövetelnek egy olyan zsinóráram-termelést, amelyet a nagyfogyasztók kiszámíthatóan, ingadozások nélkül, teljesen folyamatosan igénybe vehetnek. Ráadásul, mivel előre jelzik az igényeiket, viszonylag olcsó energiát kaphatnak.
A világgazdaság még nő, a globális termelés ennek megfelelően szintén bővül, egyre több fejlődő országban dívik az urbanizáció, az életszínvonal-emelkedés, ezt a hatalmas igényt nem lehet kiszámítható villamosenergia-kínálat nélkül ellátni, szlogenek miatt ne dobjuk ki a jól bevált technológiákat.
Zsinór nem lesz, de kell-e egyáltalán?
A konszenzus valahol ott teremthető meg, hogy ma még a mind nagyobb megújuló arány mellett is kellenek az időjárási ingadozásokat kiegyenlítő rugalmas források (például gáztüzelésű erőművek, amelyek azért nem a legolcsóbb „szabályozási” eszközök). Ugyanakkor a megújuló termelést még akkor is lehet növelni, ha ezt a fajta termelést nem tudjuk hasonlóan „zsinórossá” alakítani.
A kérdés az, hogy van-e híd, vagyis létezik-e olyan tárolási, kiegyenlítési technológia, amellyel mégis biztosítható a fogyasztók folyamatos ellátása. Ha egy pillanatra az angol tervekhez visszanézünk, a modellben az offshore (tengeri) szél uralná az energiaellátást, ezt onshore (szárazföldi) szélparkok, nap- és vízenergia egészítené ki, de egy rendkívül robusztus évközi energiatárolási kapacitásra is szükség lenne. Például azért, hogy a rendszer megbirkózzon a szélteljesítmény napok, évszakok és évek közötti ingadozásaival.
Ez persze még egy kicsit futurisztikus, hiszen bár a technológia ismert a kémiai energiatároláshoz (például hidrogénnel vagy metánnal), de az, hogy egy országos rendszerben kulcsszerepet kapjon, ma még nem reális.
