Az energetikai beruházások sok pénzbe kerülnek és általában lassú a megtérülésük. Nem véletlen, hogy amennyiben még zöldek is, sokszor méretes támogatások, közösségi források állnak a befektetők rendelkezésére. Vajon miért állami felelősség, hogy mindenkinek, a lakosságnak és az ipari vásárlóknak is jusson elég energia?
Eltérő modellek léteznek a világban
Az energiapiacon – annak kibocsátásmentes szegmensében is – jelen vannak azok a fejlesztések, amelyeket magáncégek üzleti terv és üzleti fedezet mentén végeznek. Ezek a vállalatok igyekeznek pontos, bár természetesen részben becsléseken, előrejelzéseken alapuló megtérülési számítások alapján gazdálkodni.
Továbbá ott vannak a nagy közösségi, akár uniós, akár állami feladatok is, például a nagy átviteli hálózatok, illetve a nagy alaperőművek, amelyek kulcsfontosságúak a rendszer üzembiztonságához. Immár egyre több közöttük a megújuló energiatermelő kapacitás, de az atomerőművek építése, működtetése sem ment még ki a divatból.
Ha a cél zöld, uniós forrás is akadhat, ha a cél vitatott, de egy adott országban nélkülözhetetlen, akkor nemzeti (állami) források érkezhetnek rá, és természetesen magánszereplők, intézményi befektetők is képbe kerülhetnek. Az államnak sokszor meghatározó a szerepe: a fejlesztési támogatások megítélésében, vagy akár magában a beruházásban, kivitelezőként, kezesként, illetve sokszor a szabályozásban, például a termelt áramra szóló kedvező áramvásárlási kötelezettségi rendszer kialakításában.
Ki fizesse a révészt?
A finanszírozásra sokféle metódus állhat rendelkezésre, az önerő (saját tőke) mellett a hitel (ami lehet banki, esetleg támogatott formában rendelkezésre álló, vagy kötvénykibocsátással előteremtett) és a vissza nem térítendő források.
Magyarországon mostanában elsősorban a külföldi akkumulátorgyárak érkezése révén előtérbe került az a vita, hogy kinek a feladata az ipar energiaigényének biztosítása? Ez egy állami feladat, vagy elvárható, hogy aki belefog egy nagy beruházásba, az gondoskodjon az energiájáról, lehetőleg zöld formában?
A válasz nem egyértelmű, és tényleg elég sokféle modell élhet egymás mellett. Korábban Magyarországon is láttunk olyan modelleket, hogy előbb a vezetékfejlesztések, majd a megújuló erőművek piacán a viszonylag kiszámítható költségekkel járó fejlesztéseket azzal támogatta meg az állam, hogy gyakorlatilag fix nyereséget biztosított a beruházóknak. Ilyen volt a nagy energiacégeknek ígért korábbi 8 százalékos garantált nyereség, de ilyen a már szintén csak „egykori” KÁT-rendszer (kötelező átvételi rendszer), ahol egy 25 éves kiszámítható modellben úgy lehetett elindítani a fejlesztéseket, hogy a befektető éves szinten 7,32 százalékos fix megtérülést kapott a rendszertől, amit a megtermelt áram kötelező és magas átvételi ára garantált.
A logika nagyjából úgy szólt, hogy örvendetes, ha Magyarországon szakcégek munkájával megvalósul a hálózatfejlesztés, vagy örömteli, ha több lesz a zöld energia, ami elsősorban nap volt, de a piac még nem igazán tudja ezeket finanszírozni, az államnak segítenie kell. A finanszírozáshoz amúgy akár magánforrás is rendelkezésre állt volna, de azért a bank oldaláról például a naperőművek finanszírozása azért egyedi, mert ott nem az ingatlan vagy az építmény a fő érték, hanem a cellák, az ingatlanon elhelyezett „ingóság”, ami akár el is mozdítható.
Legyen verseny!
Igen, de az örök vád az volt a fix (garantált) nyereséget biztosító modellekkel szemben, hogy nem ösztönzi a vállalatokat hatékonyságra, hiszen a cég akkor is megkapja a fix nyereségét, ha közben nem tesz meg mindent a működés további optimalizációjáért, a költségei lefaragásáért. Ezt végül Magyarország is így látta, és az újabb rezsimben már projektek versenyeznek, vagyis a METÁR (Megújuló Támogatási Rendszer) struktúrában azok kapnak támogatást, akik a legjobb hatékonysággal (legolcsóbban) állítanak elő egységnyi megújuló energiát.
Ettől függetlenül hiába nő örvendetesen a megújuló energia aránya részben támogatásokból, részben magánerőből, azt mindenki látja, hogy az unió és az állam továbbra sem vonulhatott ki a fejlesztésekből, a rendszerből. Egyrészt abban reménykedünk, hogy az energiaátmenetre és az orosz leválásra hamarosan ismét lesz sok uniós forrás (RePowerEU, RRF), de azt is látjuk, hogy az állam nagy-nagy projekteket tervez: új atomerőművet, akár egy szerb vízerőmű-portfólió megvásárlását, gázos erőműveket, talán még egy hazai vízerőművet is. Magyarország – ahogy egyébként szinte minden európai állam – az ellátásbiztonsági feladatát úgy értelmezi, hogy a növekvő igényekre (elektromos autózásra, fűtéskorszerűsítésre és az ipar új projektjeire) ő is szervezzen ellátást. Az első kettő természetesen logikus, és a zöld célok elérésében az segít, ha van áram az energiatakarékosabb és kevésbé szennyező közlekedési és lakhatási megoldásokra.
Egyedül az ipar esetében tehető fel a kérdés, hogy nem lenne-e érdemes nagyobb mértékben a gazdaság szereplőire bízni, hogy gondoskodjanak magukról?
A Mankala-modell
Erről sok vita lesz, de talán érdemes idetenni, hogy van viszonylag kiforrott, bár persze vitatott megoldás. Ennek a logikának a legjobb példája Finnország, ahol az energiatermelésben nagyon elterjedt az úgynevezett Mankala-modell. A név egy picike településtől ered (ahol az Oy Mankala Ab nevű finn villamosenergia-társaság működik). Maga a szisztéma pedig egy olyan költség-ár modell, amely Finnország energiatermelésének nagyjából 50 százalékában érvényesül – a nukleáris, a szél-, a víz- és a hőenergia-termelés is mind erre a modellre támaszkodik.
A második világháború után a szegény és gyéren lakott agrárországban, vagyis Finnországban, hirtelen megugrott a villamosenergia-igény, és sürgősen szükség volt a kapacitások gyors növelésére. A nevezett cég volt az egyik első olyan áramszolgáltató, amely kitalált egy modellt a helyzetre. A Mankalának nem lett volna tőkéje a nagy beruházásokra, ezért szervezett egy befektetői csoportot az áram leendő felhasználóiból, akik megelőlegezték egy erőmű felépítését és a létesítmény üzemeltetésének finanszírozását is vállalták.
A Mankala azt vállalta, hogy a később megtermelt árammal fizeti meg a befektetőknek a kezdeti vállalásokat. Ha a finanszírozást nem fizetné vissza a cég, a finanszírozók jellemzően jelzálogjoggal rendelkeznek. Azt is lehet mondani, hogy az áramszolgáltatók a Mankala-modellben általában soha nem termelnek nyereséget vagy veszteséget, mivel nulla nyereségű szövetkezetként működnek. A modell annyiban nagyon szép, hogy tényleg az áram leendő fogyasztói gondoskodnak magukról, de azt kár lenne vitatni, hogy vannak kifogások is: az államok például szeretnek adókat szedni az energiacégektől. Ha egy energiacég mindig nulla nyereséget termel, mert az árammal fizet, a költségeit fedezik, az például egy állam szempontjai szerint kevésbé vonzó: van egy adót sosem fizető társaság, ami ha tönkre menne vagy kiesne a piacról, jó eséllyel államilag kellene helytállni a kötelezettségei után.
