Az energiaválsággal kapcsolatban eltérő narratívák élnek egymás mellett. Van, aki szerint a mostani tél a legrázósabb, mások szerint viszont a 2023/2024-es tél körül látszanak a legnagyobb kockázatok. Megoldódnak a problémáink vagy gyorsított ütemben kellene alkalmazkodnunk?
Sok-sok rossz hír után, szeptember vége felé mintha egy kicsit megnyugodott volna az energiapiac. Az olaj hordónkénti ára (legalábbis az amerikai WTI-jegyzés) 80 dollár alá is benézett.
A holland TTF gáztőzsdén a különböző lejáratokra már csak legfeljebb 200 euró/MWh árak jellemzőek. Az sem kevés, de volt ennél ijesztőbb is a helyzet.
A regionális áramárak, bár még mindig rettentő magasak, de azért már érdemben csökkentek, olykor lefeleződtek a csúcsokhoz képest.
Akkor most megnyugodhatunk, visszatér a normalitás, vagy nagyon is iparkodnunk kell az alkalmazkodással?
Melyik tél lesz nehezebb?
Ha a bejegyzésünkben most a gázpiacra fókuszálunk, vagyis arra, hogy mikor kell attól tartanunk, hogy fázni fogunk, két eltérő forgatókönyvet olvashatunk:
- Az egyik szerint az idei tél a legkritikusabb, váratlanul ért minket a gázhiány, és az őrült magas árakra pánikszerű tárolótöltési kényszerrel és durva intézkedésekkel kell reagálnia a kormányoknak, hogy ne fázzunk.
- A másik szerint a tárolók megfelelő töltöttségével, hacsak nem lesz extra hideg a tél, valójában már megvagyunk az idén. Ha viszont az orosz-nyugat-európai szállítások ennyire alacsony szinten maradnak, akkor 2023/2024-re nehéz lesz felkészülni, a tárolók újratöltése ellehetetlenül, mert ott már egész évben akadozhat az orosz import, és ennyi idő alatt nehéz másra átállni.
Politika, háború és a szükséges lépések
A gázkérdésnek tehát van két nagy és egymástól nem teljesen független aspektusa: mi lesz a politikában és a kereskedelmi kapcsolatokban, illetve mit tudunk a magunk erejéből meglépni?
Ha az első kérdést tekintjük, van jó hír is, de több a rossz. Oroszország egyre mélyebben kúszik bele a háborújába, részleges mozgósítás, belföldi elégedetlenség, katonai kudarcok és kierőszakolt „népszavazások” jellemzik a helyzetet.
Az egyre durvább lépések újabb szankciókat és újabb orosz válaszlépéseket szülhetnek, vagyis hiányjelenségek, magas ár, alacsony kereskedelmi mennyiségek veszélyeztetik az ellátást.
Igen ám, de Moszkva egyre költségesebb beavatkozása el is gondolkodtathatja az orosz vezetést. Főleg, ha a földgáz ára már alacsonyabb lesz, jobban érdeke lehet a vezetésnek, hogy azért nagyobb kereskedelmi mennyiség mozogjon. Szomorú tapasztalat, hogy közben egy egységesebb európai fellépés az árat is lejjebb szoríthatná, de sokszor a tagállamok inkább egyedi stratégiákat alakítanak ki.
Alkalmazkodás
Eközben Európában az alkalmazkodás is gőzerővel zajlik. Az 500 milliárd köbméter körüli európai földgázfogyasztásból korábban 150-160 milliárd köbmétert szállított Oroszország, tehát látható, hogy nagy lyukat ütne, ha egyáltalán nem jönne az orosz gáz.
Igen ám, de ha az oroszok egyáltalán nem szállítanának, onnantól már semmilyen adu nem lenne a kezükben, nem tudnának mivel fenyegetődzni. Ráadásul azért nekik sem öröm, ha a mezőket le kell fojtani, vagy el kell fáklyázni a feltörő gázt.
És Európa is alkalmazkodik, jobban kihasználja az LNG-kapacitásait, többet vásárol onnan, ahonnan tud (Norvégia, Egyesült Királyság, Észak-Afrika), és beindult a fogyasztás-csökkentés, vagyis a célul kitűzött 15 százalékos keresletvisszafogás is, ami 75 milliárd köbmétert (az orosz import felét) válthatna ki.
Az ár segít a legjobban
A nagy kérdés csak az, hogy a tárgyalóasztaloknál papírra vetett 15 százalék mennyire reális. Sajnos azok a lehetőségek, amelyeket azonnal látunk, nem túl szimpatikusak. Ilyen a 18 (máshol 19, 20 fokos) irodai környezet, ilyen a nem létszükségletet jelentő intézmények (múzeumok, fürdők, könyvtárak, színházak) zárva tartása, vagy az iskolai szünetek átcsoportosítása, kórházi osztályok összevonása.
Emellett természetesen a legjobb keresletvisszafogó maga a magas ár. Ha a lakosság látja, hogy eszelős árat kell fizetnie a földgázért, rögtön reagál, kevesebb energiát fogyaszt. Talán meglepő, de csodákra képes a pár fokkal alacsonyabb hőmérséklet, vagy egy ki nem fűtött szint vagy szoba.
Magyarországon is azt látni (bár még az erősebb fűtési időszak előtt vagyunk), hogy a rezsicsökkentés csökkentésének bejelentése óta mindenki racionálisabban fogyaszt. És akkor jön az ezerdolláros kérdés: mi a jobb, a magas ár, mert akkor mindenki spórol az energián, vagy a mesterségesen alacsony ár, önmegtartóztatással kombinálva?
És a nagy ügyeink?
Emellett természetesen szükség van minden rendszerszintű változásra, az energiahatékonyságot segítő fejlesztésekre, alternatív energiaforrásokra, útvonalakra. Ezeknél viszont hosszabb a reakcióidő.
Magyar példával máris vannak bejelentések a szállítási útvonalak diverzifikációjáról. Ilyen lehet a lengyel-szlovák interkonnektor befejezése után a lengyel LNG-terminál elérése. Vagy akár a földgázimport kiváltására is alkalmas lehet minden olyan erőművi fejlesztés, ami rövid távon még mindig a napenergia lehet, de talán visszatér a szélenergia-fejlesztés is.
Ugyanakkor azt is reálisan kell látni, hogy a rendkívüli mértékben hasznos további programok (fűtéskorszerűsítések, hőszivattyúk, napkollektorok, panelprogramok) kicsit hosszabb távúak, vagy szűkületek alakulnak ki (nincs mester, nem fogad a hálózat).
Magyarországon a források hiánya is gondot okoz. Amíg zajlik a vita, a harc az európai uniós támogatásokért, addig az energia-hatékonysági programoknál sincsen lehetőség érdemi méretnövelésre.
És végül egy pesszimista mondat a végére: Magyarország esetében azt sem szabad elfelejteni, hogy amennyiben a kereslet és a kínálat tekintetében az európai számok már kijönnek, regionális gondok, strukturális hiányjelenségek még mindig adódhatnak, és Magyarország ebben a kérdésben az orosz gáznak jobban kitett országként nincsen annyira megnyugtató helyzetben.
