Audax_web_slider-1920x480px-210417-END-1
Audax_web_slider-1920x480px-210417-END-1
Audax_web_slider-1920x480px-210417-END-1
Audax_web_slider-1920x480px-210417-END-1
Audax_web_slider-1920x480px-210417-END-1
Audax_web_slider-1920x480px-210417-END-3
Audax_web_slider-1920x480px-szeleromu-210616
previous arrow
next arrow
homeicon Blog Foglalkozik még valaki a dekarbonizációval?

Foglalkozik még valaki a dekarbonizációval?

A kérdés szándékoltan provokatív. Amikor valami rendkívüli esemény történik, mindig kicsit nehezebb figyelni a bolygó túlélésére, ilyenből viszont bőven akadt mostanában. Pedig a világunk megmaradásánál mi lehet fontosabb?

A létünket megnehezítő, veszélyeztető nagy problémákat nem lehet elbagatellizálni. Az elmúlt két évben egymást érik az ilyen történések: járvány, háború és ezek nyomán számos társadalmi és gazdasági nehézség. Kényszerű otthonmaradás, majd kényszerű népvándorlás. Recessziós fenyegetés, aztán pedig inflációs nyomás. Ezek akut kezelése nagyon fontos, világméretű összefogást igényel.

Másodlagossá válik a bolygó

Ugyanakkor nem lenne szabad, hogy ezek a problémák visszavessék a globális felmelegedés és a károsanyag-kibocsátás elleni küzdelmet. Ez a bejegyzés immár nem a klímaváltozás vagy a dekarbonizáció jól ismert problémáival foglalkozik, hanem azzal, hogy szelektív a társadalom figyelme. Bármi fontos is történt mostanában a világban, mindig ott a veszély, hogy háttérbe szorulnak a klímacélok. Hiszen mindig mondhatjuk azt, hogy amikor lefagy a világgazdaság – például a lezárások miatt –, akkor nem a kibocsátáscsökkentés a legfontosabb, hanem valahogy életet kell lehelni a gazdaságba. Sok politikus akár „barna” iparágakat is támogatna központilag, csak az emberek ne veszítsék el a munkájukat, a GDP ne essen, a termelés lehessen folyamatos.

Az orosz-ukrán háború okán azon kell töprengenünk, hogy milyen pótlása lehetséges az orosz olajnak, gáznak. Még a korábban kiátkozott szén is szóba került. A fosszilis infrastruktúrák újragondolása közben mintha megfeledkeznénk róla, hogy van egy nagy közös célunk: 2050-ben a kontinensen szeretnénk nettó zéró kibocsátásig eljutni.

Tájékozatlanabbak is vagyunk

Érdekes nemzetközi kutatás jelent meg a Föld napja alkalmából. Az Ipsos világszerte felmérte, hogy mit tudunk a hőmérsékletemelkedésről és mit teszünk ellene. A meglepő az volt, hogy miközben – bár természetesen országonként különböző mértékben – a lakosság mindenhol fontosnak tartja a spórolást a csomagolóanyagokkal, a takarékos víz- vagy energiahasználatot, mégis meglepően kevesen rendelkeznek pontos ismeretekkel a globális felmelegedés mértékéről.

Azt lehet tapasztalni – és a kutatások is ezt támasztják alá –, hogy amikor a társasági beszélgetésekben felbukkannak olyan kérdések, hogy melyek a legjobb vakcinák, milyen orosz geostratégiai szándékok vezethettek a háborúhoz, vagy mi a helyzet az egyes energiahordozókkal, vezetékekkel, üzemanyagokkal, hirtelen nagyon sokaknak vannak kielégítőnek értékelhető információi. A globális felmelegedésről viszont sokkal hiányosabbak az ismereteink: azt ugyan tudjuk, hogy van ilyen, de a számokban sokszor és jelentős mértékben tévedünk. A fenti kutatás szerint a múlt hőmérsékletváltozásait inkább felülbecsüljük (ami nem azt jelenti, hogy a probléma valójában kisebb, hanem azt, hogy nem ismerjük), ebből következően a jövő kockázatait alábecsüljük. Egy példával szemléltetve: ha az a meggyőződésünk, hogy gyerekkoraink kemény telei odalettek, és az elmúlt száz évben legalább 10 fokot melegedett a hőmérséklet – szemben a valóban kimutatható 1 fokkal – akkor a tudósok által jósolt 1-2 fokos jövőbeni átlaghőmérséklet-emelkedés – valójában katasztrofális – üzenetére csak legyintünk. „Jobb lesz a svéd bor” – viccelődünk.

A jó hír: van, ami már elkezdődött

Mindig fontos hangsúlyozni, hogy teszünk azért már most is erőfeszítéseket a dekarbonizáció érdekében. Magyarország 2030-ra 90 százalékban kibocsátásmentes áramtermelést szeretne elérni, és erre meg is van minden esélye. (Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a közlekedés és a fűtés ettől még nem lesz ilyen mértékben fosszilismentes, az külön kezelendő). Vannak lakossági napelemprogramok, egyre több hőszivattyús rendszer segíti az energiahatékony fűtést. De biztosan nagyon sok mindent kell még tennünk. Nem is csak a kibocsátás mérséklése tekintetében, de a szén-dioxid megkötés ügyében is. Továbbá a szemétszállításban, szennyvíztisztításban, az újrafelhasználásban, a korábbi károk felszámolásában, a természeti sebek begyógyításában, az árvízvédelemben, vagy a védett fajok megőrzésében – amely listára lassan mi emberek is fel fogunk kerülni.

Egy lépés előre, kettő hátra

Egy szomorú apropót is meg kell említenünk. A szemünk láttára pusztul el egy ország a szomszédunkban. Ha végre egyszer béke lesz, az újjáépítés évtizedekig tarthat. Mennyi cementre lesz ehhez szükség? A cementgyártás sajnos magas kibocsátással járó ipari folyamat, lesz mit ellensúlyozni a megkötésekkel, hogy kijöjjön a nettó zéró.

Ráadásul sokszor a folyamatok összetettek. Például, ha a rezsicsökkentést kárhoztatjuk, mert nem ösztökél lakossági energiahatékonyságra, azt is hozzátehetjük, hogy ha egy csapásra magasabbak lennének az energiaárak, akkor átmenetileg biztosan nagyobb lenne a háztartások körében a tűzifa égetése, ami ugyancsak káros a kibocsátás szempontjából. A fokozatosság, a stratégiák mentén kivitelezett modernizáció üdvözítőbb, mint a drasztikus változások és azok káros mellékhatásainak kezelése. Pedig minél tovább késlekedünk, annál inkább leszünk rászorulva a gyors megoldásokra, és azok kockázatainak elszenvedésére.

Ne felejtsük el a fő célt!

Mindig megindokolható, hogy éppen miért nem prioritás a dekarbonizáció, holott valójában a kibocsátás csökkentése mindig a megoldás része lehetne. Ha erőteljesebb lépéseket tettünk volna az elmúlt években, évtizedekben a megújulók felé és a fosszilisek leváltása érdekében, akkor nem lennénk ennyire kiszolgáltatva az orosz nyersanyagnak. Az egész világot sújtja jelenleg az infláció, mely elsősorban az energiaár tovagyűrűzéséből adódik. Ez ellen is védene a még több megújuló (akár lakossági saját) energiatermelés. Nem kell azt sem ecsetelni, hogy amennyiben a magyar gazdaság az energiaárak emelkedése során kisebb importigénnyel dolgozna, akkor nem szenvedne el súlyos cserearányromlást, a költségvetési egyensúlytalanság sem lenne ilyen mértékű. A dekarbonizáció egy elkerülhetetlenül szükséges folyamat, de egy olyan lehetőség is, amely átformálja a gazdaságot, új piacokat nyit. Itt az alkalom, hogy bátran lépjünk az irányába, mert a különböző környezeti problémák valójában nem elhomályosítják, hanem éppen kiemelik a fontosságát.