Magyarországon az elmúlt bő egy évben, vagyis a 2022-2023-as, de a 2023-2024-es fűtési szezonban is hallunk olyan vitákról, amikor a távhőtermelők nem értik, hogy miért fizetnek azért a kereskedőknek, ha kevesebb gázt fogyasztanak, mint előzetesen ígérték. Ráadásul ezek a helyzetek sokszor politikai felhangot is kapnak.
A boldog békeidőkben a szélesebb közvéleményt hidegen hagyta, hogy milyen szerződéseket kötnek az energiakereskedők a különböző városokat ellátó távhőtermelőkkel. A földgáz ára sokáig eléggé stabil volt, az illetékes szakemberek megállapodtak, és melegen tartották a városi lakásokat. Az elmúlt két év azonban nagy változásokat hozott. Az orosz-ukrán háború kirobbanása után energiakrízis tört ki emelkedő árakkal, amelyek olykor irreálisan magas szintekre lőttek ki, aztán egy újabb fordulattal nagyon visszaestek.
Védekezés, majd áresés
A kormány reagált, és energiatakarékossági intézkedéseket vezetett be. Amikor a legrosszabb volt a helyzet, akkor a magas költségek miatt a közintézményeket nem fűtötték fel a megszokott kellemes hőmérsékletre, vagy akár átmenetileg be is zárták őket. Ekkor merült fel egy új probléma: önkormányzatok, távhőtermelő cégek fordultak a közvélemény felé Budapesten, Győrben és Szegeden azzal, hogy ők jót tettek a magyar külkereskedelmi mérleggel, ők jót tettek a bolygóval, hiszen kevesebb energiát fogyasztottak, most mégis büntetést kaptak, kötbért kell fizetniük.
Több tényezős játék
Egy-egy ilyen esetnek sok aspektusa lehet. Megkérdezhetjük, hogy miért kell kötbért fizetni, ha valaki nem fogyaszt el valamennyi energiát? Miért kell egy várost „megbüntetni”, ha a kormány határozott utasításainak megfelelően kevesebb gázt fogyasztott? És van-e olyan szelekció, hogy az ellenzéki vezetésű városok rosszabb feltételeket kaptak a gázszerződéseikben, vagy jobban megbűnhődtek az előzetesen vállalt fogyasztási intervallumuk túllépése, illetve sokkal inkább el nem érése miatt?
Írásunkban a politikai konfliktusokat nem érintjük, de magának a kötbér intézményének a hátterét szeretnénk megvilágítani.
A kötbér
Kívülállóként felháborítónak tűnik, hogy megbüntetik azt, aki energiát takarít meg. Nem ő érdemelne elismerést?
Ha az egész rendszert nézzük, azt láthatjuk, hogy a gázmegtakarítók „büntetése” nem öncélú, hiszen egy adott helyzetben valahol pénzügyi veszteség keletkezik, és ennek viselését, megosztását szerződésekben rögzítetten kezelni kell.
A kérdés innen már úgy is feltehető, hogy kell-e a kereskedőnek plusz kockázatot vállalnia? Ha igen, akkor nyilván magasabb árral fog csak szerződni. A másik lehetőség elfogadni, hogy a szerződésekben nemcsak az árat, de az elfogyasztható mennyiségeket is előzetesen vállalni kell.
Ha más területről keresünk analógiát: megrendeljük a kétliteres, turbós autót egy márkakereskedőnél, és mikor az beérkezik az országba, úgy döntünk, hogy megelégszünk a szerényebb kivitelű, szívó „egyhatossal”. Vajon megveregetné a vállunkat a díler a példás önmegtartóztatásunkért? Aligha.
Alul- és túlfogyasztás
Képzeljünk el egy távhőtermelőt, amely a korábbi évek tapasztalata alapján (az időjárási átlagok, a lakosságszám, az esetleges energiaforrás-váltások figyelembevételével) azt gondolja, hogy 100 egység földgázra lesz szüksége a fűtési szezonban távhőtermelésre. Ajánlatot kér a kereskedőtől, aki azt mondja, hogy a 100 egységet 100 euró/MWh áron garantálja, és ha 5 százalékkal kevesebbet vagy többet fogyaszt az ügyfél, még azt is tolerálja. De ha ennél is kevesebbet vagy többet fogyaszt, akkor kötbért kér, vagy az egységárat módosítja.
Miért teszi ezt a kereskedő? Azért, mert amikor ő 100 egység gázt ígér a távhőtermelőnek, ő maga is megveszi a gázt előre (mivel nyereséggel is dolgozik, mondjuk 97 euró/MWh áron). Ha azonban a vevője végül nem viszi el a kért mennyiséget, akkor rajta marad a 97 eurós áron megvett kontingens. Ha az aktuális piacon éppen magasabb az ár, akkor majd eladja a kereskedő. De azzal is számolnia kell, hogy mi van, ha csökken az ár, és lemegy mondjuk 30 euróra, hiszen akkor rajta marad az el nem vitt mennyiségen 67 eurónyi (97-30) veszteség.
A túlfogyasztás elleni védekezés pedig arról szól, hogy amennyiben a távhőtermelő 100 eurós árat kapott, de több gázra van szüksége, akkor lehet, hogy az aktuális piacon a többletet már csak 120, vagy 140 euróért lehet beszerezni.
Hozzá kell tenni, hogy természetesen úgy is lehet szerződni, hogy a távhőtermelő mindig az aktuális tőzsdei áron kap gázt, de a cégek szeretnek előre tervezni, kedvelik a kiszámíthatóbb, fix áras szerződést.
Jött a meglepetés
Az energiakrízis során nagyon változékonyak lettek az árak. Eleinte főleg brutális áremelkedést láttunk, később inkább zuhanást, de a kilengések még ezeken a trendeken belül is megnőttek.
Amikor pedig a földgáz ára 30 és 300 euró/MWh között ugrált, vagy a villamosenergia ára is hasonló, azaz a lokális minimum és a lokális maximum között 10-szeres különbségeket tudott felvenni, akkor még nehezebben adtak előre fix árat a kereskedők azoknak a távhőtermelő társaságoknak, amelyek a fűtési szezonban (nagyjából októbertől áprilisig) hőt adtak a távhőcégeknek, hogy azok melegen tarthassák a városi lakásokat.
A fűtési szezon
A gázév, de a fűtési szezon is októbertől indul, előbbi a következő szeptember végéig, utóbbi áprilisig tart.
Amikor a távhőtermelők és a gázkereskedők leszerződtek fix áron például a 2023–2024-es fűtési szezonra, akkor az alulfogyasztást vagy a felülfogyasztást is rendezniük kellett a szerződésben.
Ha nagyon ugrálnak az árak a piacon, akkor ez nagyobb kockázat a kereskedőnek. A megelőző szezon vitáiból kiindulva a kereskedők védik is magukat, különösen figyelnek az szerződéses feltételekre.
Egy évvel korábban azért volt különösen kritikus a helyzet, mert sok távhőtermelő alulfogyasztott, részben azért, mert enyhe volt a tavalyi tél, részben azért, mert rendeletet kaptak a közintézmények fogyasztásának csökkentésére.
Talán már csökkent a nyomás
Idén más a helyzet: a tél nem annyira enyhe, a rendeletek már nem írnak elő „fagyoskodást”. Alulfogyasztás így is elképzelhető, például azért, mert sokan átállnak saját energiatakarékos fűtésre, vagy egy cég bevezet egy jó geotermikus megoldást, de lehet az is, hogy a nagyobb figyelem miatt az intézmények ügyesebben gazdálkodnak az energiával.
Mindezek örömteli változások, természetesen nem szabad értük büntetést adni, de az nem elvárható, hogy a gázkereskedő egyedül vállalja a hektikus mennyiségek és a hektikus árak anyagi konzekvenciáit. Hiszen ha így lenne, akkor ő biztosan úgy védekezne, hogy előnytelenebb árakat adna, de az sem érdeke a magyar gazdaságnak vagy a magyar közintézményeknek. Szerencsére nem is ez a helyzet, nincs egyetlen veszteségviselő, mert úgy kötik a szerződéseket, illetve van, amikor az állam száll be utólagos támogatással. Ha azt szeretnénk, hogy a rendszer mindenki számára átlátható és igazságos legyen, ráadásul még energiatakarékosságra is serkentsen, azon a kereskedőnek, a távhőtermelőnek és a szabályozónak együtt kell gondolkoznia.
