Az uniós erőfeszítés-megosztási rendelet (ESR) tervezett reformja meglepte a tagországokat. Magyarország azt hihette, hogy rövid távon nincsen ezzel dolga, teljesítette már a klímavédelmi célok ESR-ben megfogalmazott feltételeit. Most úgy tűnik, hogy van még mit pótolni. Igaz, még minden vitatott, most ütköznek az érvek.
Az Európai Bizottság július 14-én közzétette a Fit for 55, azaz a 2030-ig elérendő 55 százalékos kibocsátáscsökkentés eléréséhez szükséges gyakorlati lépéseket. Ennek az egyik legvitatottabb és legmeglepőbb pontja volt az erőfeszítés-megosztási rendelet (angolul Effort Sharing Regulation, vagyis ESR). A program eddig is létezett, arról szólt, hogy nemcsak a nagy ipari kibocsátók, vagyis a vállalatok, erőművek kibocsátását érdemes szabályozni (elsősorban a kvótákkal), hanem a külön-külön nem jelentős, de összességében mégis meghatározó „egyebeket” is, így a lakossági fűtést, a közlekedést, a mezőgazdaságot. Az ESR 2013 óta már létezik, és az uniós szén-dioxid-kibocsátás több mint felét fedi le.
Logikus, de hogyan?
Ez idáig eléggé magától értetődőnek tűnik, hiszen ha a kibocsátás káros, és azonosíthatunk nagy kibocsátókat (az előbb felsoroltakat), akkor indokolt tenni azért, hogy változás történjen.
Természetesen az is érthető volt, hogy a legnagyobb szennyezőkkel kezdtük, ott gyorsabban, olcsóbban érhető el nagyobb változás. De 2030-ig, majd főleg 2050-ig már az „aprómunkát” sem úszhatjuk meg, így akár drasztikus lakossági beavatkozásokra is szükség lesz.
A baj csak az, hogy
- a politikusok nem szeretnek népszerűtlen intézkedéseket hozni, például a háztartások számára fontos területeken árat emelni,
- az uniónak nincs igazán mechanizmusa a változások központi kikényszerítésére, illetve azok elmaradása esetén a szankcionálásra,
- és a részletek rengeteg vitát szülnek, keletiek és nyugatiak, szegények és gazdagabbak, populisták és zöldek hadakoznak.
- Külön magyar „zavar”, hogy mi azt hihettük, ebben a kérdésben nagyon jól állunk, de július 14-e óta azzal kellett szembesülnie az országnak, hogy ez nincs így.
Akkor is szeretjük, ha mi fizetjük?
Ma a lakosság úgy támogató a kibocsátás-csökkentés mellett, hogy közben azt érezheti, a téma távol van tőle, az a nagy szennyezők ügye.
Viszont ha az embereknek úgy kell elkötelezniük magukat az ügy mellett, hogy emiatt dupla annyiba kerül a tankolás, drágul a taxi, nagyobb lesz az áramszámla vagy bármi, aminek köze van a fosszilis világhoz, akkor kicsit már nehezebb támogatónak maradni.
Magyarország tehát azt gondolhatta, hogy jól állt az ESR-rezsimben, mert a 2005-ös viszonyítási pont még a nagy pénzügyi válság (2008-2009) előtti magas szinthez kötődött. Úgy tűnt, hogy a 2030-ra előírt 7 százalékos csökkentést az ország konkrét intézkedés nélkül is teljesíti. Aztán jött a Fit for 55, és bár innentől jön majd csak a részletes vita, az ország vezetése azt észlelhette, hogy már nem 7 százalékos a 2030-as mérséklési cél, hanem inkább 18,5 százalék. Ez pedig már azonnali intézkedéseket követelne meg itthon is.
Egy csomó nyitott kérdés
Innentől tehát sok vitára számíthatunk, hiszen nagyon nem mindegy, hogy például a gazdaság és a társadalom életének mely területei maradnak az ESR-ben, és melyek kerülnek át az ETS-be (vagyis a kvótarendszerbe).
De az is izgalmas kérdés, hogy az EU-nak lesz-e valami erősebb szankciója a meghatározott célok betartatására? A kvótánál van egy ilyen, a pénzügyi ösztönző.
És ha sikerül „beizzítani” az ESR-t, akkor ki és hogyan fizet, melyik országnak mekkora lesz a vállalása, azt hogy osztja le, negatív vagy pozitív ösztönzőkkel, adókkal vagy támogatásokkal? Végső soron biztosan a lakosság fizet, de alighanem a neki energiát vagy benzint értékesítő szolgáltatók számára épül ki valamilyen új rendszer.
Tényleg fontos
Az ESR-en belül eddig a kitűzött célok teljesítése teljes egészében a tagállamok felelőssége volt. Egy példával, ha a tagállam úgy dönt, hogy a közlekedésben szeretne változást elérni, akkor
- megemelheti a fosszilis üzemanyagok árát,
- de támogathatja az elektromos autók megvásárlását, töltését is,
- ingyenessé teheti a tömegközlekedést
- vagy dugódíjjal büntetheti az autósokat.
Erről mindenki maga dönthetett, önállóan vagy az unió részleges szabályaihoz igazodva. Azt ugyanis nem állíthatjuk, hogy a lakosság kibocsátása eddig semennyire sem lett volna uniós szinten szabályozva, de ezek inkább részleges szabályok voltak például az épületekre vagy a megújuló energia használatára. Az ESR ennél átfogóbb lehet.
Szegények és gazdagok
Végül érdemes visszatérni a legfontosabb magyar vonatkozásokra. Az ESR eredeti gondolata szerint alapvetően GDP/fő alapon határozták meg a csökkentési célokat. Minél gazdagabb volt egy ország, annál többet kellett csökkentenie, a németeknek például szinte vállalhatatlanul sokat.
Ezen most szeretnének egy kicsit igazítani, nem feltétlenül azért, mert a gazdagoknak szeretnének kedvezni, hanem mert felismerték, hogy a szegényebb országok gyakran szennyezőbb technológiákat használnak, vagyis költséghatékonyabban lehet kibocsátást csökkenteni az elmaradottabb tagállamokban. Természetesen utóbbiak nem örülnének a többlettehernek, így ez ellen fognak ágálni.
Végül nagyon fontos lesz az a részlet, hogy az ESR mennyire marad fenn és mennyire ürül ki, vagyis mely területek kerülnek át az ETS-be.
És ha erről döntés születik, még akkor is a lehetőségek széles tárháza között lehet válogatni. Elég, ha arra gondolunk, hogy
- az ETS (kvóta) és az ESR együtt az alapja lehet egy nagy közös EU-s kvótapiacnak,
- de mehetnek külön-külön, vagy uniós szinten,
- és az is lehet, hogy az ESR különálló nemzeti megoldásokon fog alapulni.
Sok kérdést kell tisztázni, de az eddig nem túl ismert ESR-ről biztosan sokkal többet fogunk hallani a jövőben.
