Kevés megosztóbb fogalom van ma az energetikában, mint a zöldhidrogén. A megújuló energiából vízbontással előállított hidrogén, mint energiahordozó mindenképpen ígéretes irány, de az is biztos, hogy a technológia hatásfoka még javulhatna, és bármennyire is szépen nőnek a megújuló kapacitások, ma még nem jellemző az, hogy túl sok helyen keletkezne nagy mennyiségben fölös megújuló energia.
![](https://audaxrenewables.hu/wp-content/uploads/2023/07/Audax-Blog-Green-hydrogen-1920x1080px-230712-1024x576.png)
Az elmúlt időszakban Magyarországon is elindult egy érdekes szakmai vita arról, mennyire reális, hogy a zöldhidrogén látható szeletet hasítson ki az energiahordozók tortájából.
Lehetőség és kétely
Pozitívum, hogy az iparággal kapcsolatos világmegváltó, kissé eltúlzott elvárások helyett elkezdtünk a Földön járni, vagyis azokat a szerepeket keresni, ahol tényleg hasznos a zöldhidrogén. Az is fontos, hogy már vannak olyan uniós előírások, amelyek arra sarkalnak, hogy mindenki gyorsítsa az innovációs munkát.
Kezdjük előbb a szkeptikus véleményekkel és azok cáfolatával! Olyan szakértőket vélhetően nem nagyon fogunk találni, akik arról nyilatkoznak, hogy az egész irány egy zsákutca. A kritikák inkább árnyaltabban arról szólnak, hogy ne legyenek túlzott elvárásaink – különösen nem törvénybe iktatva – a zöldhidrogénnel kapcsolatban, amíg a technológia nem kiforrott. Például, ha egy kevesek által lakott, távoli szigeten elképesztő mértékben fúj a szél, és rettentő sok megújuló áramot lehet termelni, amelynek nincs a közelben elegendő felhasználója, ésszerű ötlet, hogy zöldhidrogént gyártsunk. Ebből azonban korai arra következtetni, hogy ez mindenhol máshol is versenyképes eljárás lesz. Nem csoda, hogy a nagy energiaínségben sajnos még a szénerőműveknek is van létjogosultsága, de legalábbis nem mindenhol van költséghatékony alternatívája, volumen és üzembiztonsági korlátok miatt.
A mai potenciál
A magyar FGSZ, vagyis a nagynyomású földgázvezetékeket működtető cég már tagja az Európai Hidrogén Gerinchálózatnak (European Hydrogen Backbone – EHB), és a cégen belül létezik egy Zöld Átmenet Iroda, ami azzal foglalkozik, hogy a hazai vezetékhálózat is alkalmassá váljon az új típusú gázok (hidrogén, biometán) szállítására.
Sőt, a földgázszállítási rendszer már a jelenlegi formájában, vagyis mindenfajta beruházás nélkül is alkalmas lenne valamekkora hidrogén-földgáz keverék szállítására, amivel biztosan érdemi szén-dioxid kibocsátás fogható meg.
Viszont, ha ennél nagyobbak a célok, ha többet akarunk, akkor fejleszteni kell! Az uniós tervek valamennyire szorítanak is mindenkit, hiszen az EU 2030-ra az iparban már a hidrogén-felhasználáson belül 42 százalékos zöldhidrogén-felhasználási arányt írna elő.
A zöld és a nem zöld között a különbség nagyjából úgy írható le, hogy a hagyományos hidrogéngyártás során földgázból állítanak elő hidrogént, míg a „zöldhidrogén” megújuló villamos energia felhasználásával, vízbontással előállított hidrogén.
Csak a hidrogén?
A megújuló gázok között tehát az ilyen zöldhidrogén és a biometán jön szóba. Utóbbival sokan foglalkoznak, mindenféle mezőgazdasági alapanyagból, de akár hulladékból is készíthető biometán, és az a vezeték oldaláról is egyszerűbb, mert a jelenlegi rendszerbe betáplálható. A probléma inkább az, hogy amennyiben egy cukorüzemnek, bioetanolgyártónak, hulladékkezelőnek vagy bárki másnak érdemi biometán-termelése keletkezik, azt nagyjából maga az üzem szokta hasznosítani, a nagy országos ellátáson kevésbé segít ez a termék – de természetesen ez is javítható.
A hidrogén bonyolultabb, a jelenlegi ismeretek alapján a hidrogénmolekula földgázzal való elkeverésének nagyjából 20 százalékig van egyszerűbb technológiája és számtana, de már ez is sok beruházást igényel a jelenlegi hálózatba.
Nem ez a legjobb, de ez is jó
A zöldhidrogénnel kapcsolatban így alighanem ismét az arany középút lenne a jó politika. Minden, amit teszünk vele, segíthet, sok széndioxid-kibocsátást válthat ki, és semmiképpen sem szabad abbahagyni a fejlesztéseket, ehhez érdemes a megfelelő ösztönzőket, uniós célszámokat kitalálni.
Az is biztos, hogy amennyiben már kellően gazdaságos lesz a zöldhidrogén, akkor annak szállítása csővezetéken lesz a leghatékonyabb, és a szállítására észszerűbb a mai földgázhálózatok átalakítása, mint egy párhuzamos, alternatív hidrogénvezeték-rendszer kiépítése.
De a kritikusoknak abban is igaza lehet, hogy a mai globális energiarendszerben korai lenne nagy tétet tenni a földgáz-zöldhidrogén csere megvalósulására, hiszen az ezzel elérhető kibocsátáscsökkentés elmarad egy másik, még mindig előttünk álló feladat remélt eredményétől: a fosszilis energiaforrások megújulókra váltásáétól.
Hol jó, hol nem jó?
Vagyis, bár a hidrogén jövőbeli energiarendszerben való felhasználása nem egyértelmű, és biztos, hogy a korai várakozások túlzóak lehettek, de emiatt őrültség lenne pálcát törni felette. Lassan ugyanis mindenki belátja, hogy a zöld átmenetben nem egyetlen csodaszerben kell bízni, hanem sok kis lépés szisztematikus összeillesztésével lehet a legjobb eredményt elérni, és mindegyik részterület a legjobb fejlesztéseket, innovációkat, vagyis a legnagyobb koponyákat igényelné.
Egyelőre az például nem tűnik reálisnak, hogy a háztartások majd gáz helyett hidrogénnel fűtsenek, ugyanakkor, ahol tényleg van olyan időjárásfüggő megújuló energia (elsősorban szél, esetleg nap), amelyből időnként elfogyaszthatatlan felesleg képződik, ott érdemes lehet kialakítani ezt a technológiát.
A kérdés az, hogy amikor ekkora az igény az elektromos áramra (fűtés, közlekedés, ipar elektrifikációja), lesz-e annyi szabadon és olcsón elérhető megújuló energia, hogy a zöldhidrogén gyorsan beérjen.