Kevés megosztóbb fogalom van ma az energetikában, mint a zöldhidrogén. A megújuló energiából vízbontással előállított hidrogén, mint energiahordozó mindenképpen ígéretes irány, de az is biztos, hogy a technológia hatásfoka még javulhatna, és bármennyire is szépen nőnek a megújuló kapacitások, ma még nem jellemző az, hogy túl sok helyen keletkezne nagy mennyiségben fölös megújuló energia.
Az elmúlt időszakban Magyarországon is elindult egy érdekes szakmai vita arról, mennyire reális, hogy a zöldhidrogén látható szeletet hasítson ki az energiahordozók tortájából.
Lehetőség és kétely
Pozitívum, hogy az iparággal kapcsolatos világmegváltó, kissé eltúlzott elvárások helyett elkezdtünk a Földön járni, vagyis azokat a szerepeket keresni, ahol tényleg hasznos a zöldhidrogén. Az is fontos, hogy már vannak olyan uniós előírások, amelyek arra sarkalnak, hogy mindenki gyorsítsa az innovációs munkát.
Kezdjük előbb a szkeptikus véleményekkel és azok cáfolatával! Olyan szakértőket vélhetően nem nagyon fogunk találni, akik arról nyilatkoznak, hogy az egész irány egy zsákutca. A kritikák inkább árnyaltabban arról szólnak, hogy ne legyenek túlzott elvárásaink – különösen nem törvénybe iktatva – a zöldhidrogénnel kapcsolatban, amíg a technológia nem kiforrott. Például, ha egy kevesek által lakott, távoli szigeten elképesztő mértékben fúj a szél, és rettentő sok megújuló áramot lehet termelni, amelynek nincs a közelben elegendő felhasználója, ésszerű ötlet, hogy zöldhidrogént gyártsunk. Ebből azonban korai arra következtetni, hogy ez mindenhol máshol is versenyképes eljárás lesz. Nem csoda, hogy a nagy energiaínségben sajnos még a szénerőműveknek is van létjogosultsága, de legalábbis nem mindenhol van költséghatékony alternatívája, volumen és üzembiztonsági korlátok miatt.
A mai potenciál
A magyar FGSZ, vagyis a nagynyomású földgázvezetékeket működtető cég már tagja az Európai Hidrogén Gerinchálózatnak (European Hydrogen Backbone – EHB), és a cégen belül létezik egy Zöld Átmenet Iroda, ami azzal foglalkozik, hogy a hazai vezetékhálózat is alkalmassá váljon az új típusú gázok (hidrogén, biometán) szállítására.
Sőt, a földgázszállítási rendszer már a jelenlegi formájában, vagyis mindenfajta beruházás nélkül is alkalmas lenne valamekkora hidrogén-földgáz keverék szállítására, amivel biztosan érdemi szén-dioxid kibocsátás fogható meg.
Viszont, ha ennél nagyobbak a célok, ha többet akarunk, akkor fejleszteni kell! Az uniós tervek valamennyire szorítanak is mindenkit, hiszen az EU 2030-ra az iparban már a hidrogén-felhasználáson belül 42 százalékos zöldhidrogén-felhasználási arányt írna elő.
A zöld és a nem zöld között a különbség nagyjából úgy írható le, hogy a hagyományos hidrogéngyártás során földgázból állítanak elő hidrogént, míg a „zöldhidrogén” megújuló villamos energia felhasználásával, vízbontással előállított hidrogén.
Csak a hidrogén?
A megújuló gázok között tehát az ilyen zöldhidrogén és a biometán jön szóba. Utóbbival sokan foglalkoznak, mindenféle mezőgazdasági alapanyagból, de akár hulladékból is készíthető biometán, és az a vezeték oldaláról is egyszerűbb, mert a jelenlegi rendszerbe betáplálható. A probléma inkább az, hogy amennyiben egy cukorüzemnek, bioetanolgyártónak, hulladékkezelőnek vagy bárki másnak érdemi biometán-termelése keletkezik, azt nagyjából maga az üzem szokta hasznosítani, a nagy országos ellátáson kevésbé segít ez a termék – de természetesen ez is javítható.
A hidrogén bonyolultabb, a jelenlegi ismeretek alapján a hidrogénmolekula földgázzal való elkeverésének nagyjából 20 százalékig van egyszerűbb technológiája és számtana, de már ez is sok beruházást igényel a jelenlegi hálózatba.
Nem ez a legjobb, de ez is jó
A zöldhidrogénnel kapcsolatban így alighanem ismét az arany középút lenne a jó politika. Minden, amit teszünk vele, segíthet, sok széndioxid-kibocsátást válthat ki, és semmiképpen sem szabad abbahagyni a fejlesztéseket, ehhez érdemes a megfelelő ösztönzőket, uniós célszámokat kitalálni.
Az is biztos, hogy amennyiben már kellően gazdaságos lesz a zöldhidrogén, akkor annak szállítása csővezetéken lesz a leghatékonyabb, és a szállítására észszerűbb a mai földgázhálózatok átalakítása, mint egy párhuzamos, alternatív hidrogénvezeték-rendszer kiépítése.
De a kritikusoknak abban is igaza lehet, hogy a mai globális energiarendszerben korai lenne nagy tétet tenni a földgáz-zöldhidrogén csere megvalósulására, hiszen az ezzel elérhető kibocsátáscsökkentés elmarad egy másik, még mindig előttünk álló feladat remélt eredményétől: a fosszilis energiaforrások megújulókra váltásáétól.
Hol jó, hol nem jó?
Vagyis, bár a hidrogén jövőbeli energiarendszerben való felhasználása nem egyértelmű, és biztos, hogy a korai várakozások túlzóak lehettek, de emiatt őrültség lenne pálcát törni felette. Lassan ugyanis mindenki belátja, hogy a zöld átmenetben nem egyetlen csodaszerben kell bízni, hanem sok kis lépés szisztematikus összeillesztésével lehet a legjobb eredményt elérni, és mindegyik részterület a legjobb fejlesztéseket, innovációkat, vagyis a legnagyobb koponyákat igényelné.
Egyelőre az például nem tűnik reálisnak, hogy a háztartások majd gáz helyett hidrogénnel fűtsenek, ugyanakkor, ahol tényleg van olyan időjárásfüggő megújuló energia (elsősorban szél, esetleg nap), amelyből időnként elfogyaszthatatlan felesleg képződik, ott érdemes lehet kialakítani ezt a technológiát.
A kérdés az, hogy amikor ekkora az igény az elektromos áramra (fűtés, közlekedés, ipar elektrifikációja), lesz-e annyi szabadon és olcsón elérhető megújuló energia, hogy a zöldhidrogén gyorsan beérjen.
