Az olaj- és földgázexportáló országok hírhedt szövetségei a magas nyersanyagárakban érdekeltek, és hajlandóak is tenni ezért. Mennyire egységesek ezek a szervezetek? Miben reménykedhetnek az importőrök? Az újabb és újabb termelők belépésével gyengülhet a kartellek ereje?
A globális energiapiac magasztos törekvése a zöldítés, a károsanyag-kibocsátás csökkentése. Ez a trend a fosszilis energiahordozók felhasználása és kitermelőik befolyása ellen hat. Sajnos azonban az átállás nem megy egyik napról a másikra. Ma még irigylésre méltó alkupozícióban van minden olyan ország, amelyik kőolaj és földgáz tekintetében a kitermelői oldalon áll a világkereskedelemben.
Ezen termékek piacát, mint minden piacot, elsősorban a kereslet és a kínálat határozza meg. Szerepük a gazdaságban olyannyira meghatározó, hogy bármilyen tényező, ami az ellátási láncot veszélyezteti vagy a felhasználás mértékét kibillenti, tovagyűrűzik, és akár évekre meghatározhatja a világgazdasági trendeket, az országok viszonyát, a régiók békéjét és jólétét. Ha visszaemlékszünk az elmúlt néhány évtizedre, az 1973-as arab olajembargó, az 1980-as iráni-iraki háború, az 1990-es öbölháború, az 1997-es ázsiai pénzügyi válság, a 2007–2008-as globális pénzügyi válság, majd 2020-tól a Covid, végül 2022-től az orosz-ukrán háború intenzív szakasza egyaránt hatással volt a nyersanyag- és üzemanyagárakra, és nem ritkán az ok-okozat összefüggése fordított volt: előbb oszcilláltak az árak, és csak azután jött maga a politikai konfliktus.
Vihar előtti csend?
Most éppen viszonylag nyugodtak a piacok, habár magasak, de azért történelmi léptékben nem kirívóan elszálltak a világpiaci árak. Nagyjából kiegyenlítik egymást a fő hatások: árfelhajtó a sok geopolitikai bizonytalanság (orosz-ukrán háború, gázai konfliktus, Vörös-tengeri blokád), de a recessziós hatásokkal terhelt világgazdaság visszafogott kereslete az árakat is hűti.
Pedig sokan vannak, akik abban érdekeltek, hogy ez a viszonylagos nyugalom elmúljon. Minden piacon vannak nagy termelők és nagy fogyasztók. Előbbi körbe sorolhatjuk Oroszországot, a Közel-Kelet arab államait, de bizonyos afrikai államokat is, míg utóbbiak között Nyugat-Európa és Délkelet-Ázsia a befolyásos szereplő. Korábban jellemző volt, hogy a kínálat szabályozásával az eladók az árat is befolyásolni tudták.
Lássuk a szereplőket!
Nézzük meg mindezt a kőolaj példáján, mert itt minden egyértelműbb, leegyszerűsíthető a szereplők motivációja. A legfontosabb olajexportáló országoknak van saját szervezete, az OPEC. Az 1960-ban alapított kartellszervezet nem titkolt célja az olajellátás irányítása, a piaci árak befolyásolása és annak elkerülése, hogy a nagyobb ingadozások révén a saját, sokszor 75-90 százalékban az olajra építő költségvetésük veszélybe kerüljön. Az OPEC tagországai Irán, Irak, Kuvait, Szaúd-Arábia és Venezuela (az öt alapító), valamint Algéria, Angola, Kongó, Egyenlítői-Guinea, Gabon, Líbia, Nigéria és az Egyesült Arab Emírségek.
Van azonban egy másik olajkartell is, a 2016 végén 10 OPEC-en kívüli ország által létrehozott OPEC+, amelynek Oroszország a vezetője, a tagjai pedig Azerbajdzsán, Bahrein, Brunei, Kazahsztán, Malajzia, Mexikó, Omán, Dél-Szudán és Szudán. Ha ez a két kör összefog, mint a Covid idején Oroszország és Szaúd-Arábia tette, még nagyobb hatást tudnak gyakorolni a globális kőolajpiacra.
Amikor ők visszafogják a kínálatukat, az mindig áremelkedéshez vezet.
Gyülekeznek a vetélytársak – van esély a győzelemre?
Korábban ezt jellemzően nem tudta kivédeni a non-OPEC, vagyis a szervezeteken kívüli államok összessége. Az utóbbi időben egyre több szereplő kér helyet a nagyok asztalánál, hiszen a különböző technológiai innovációk révén lejjebb ment a belépési küszöb. Az olajpiacon már egy ideje ismét jelentős exportőr a rétegrepesztés révén az USA, de említésre méltó Brazília, Kanada vagy a földgázpiacon az eddig is erős Norvégia, és számos ország Észak-Afrikából. De a cseppfolyósított földgáz (LNG) újabban versenyképes áron megvalósítható kereskedelme révén távoli államok (Nigéria, Egyesült Államok) is belépnek a piacra. Így már nem is olyan erős a nagy termelők pozíciója.
Az OPEC maga a világ kőolajtermeléséből mintegy 40 százalékkal, a világkereskedelemből 60 százalékkal, a tartalékokból pedig 80 százalékkal rendelkezik. A kereskedelemben azért nagyobb a súlya, mert a szervezeten kívüliek, például a nagy termelő Egyesült Államok vagy Kína, illetve a feltörekvő India és Indonézia exportkapacitása korlátozott vagy nem is létezik. Ennek az az oka, hogy a legtöbb nem OPEC-országban magas a belső fogyasztási szint, a hazai kitermelésüket a hazai piacon el is fogyasztják, így kisebb a befolyásuk a világpiaci olajárakra. Viszont a magas piaci részesedés miatt az OPEC lépései óriási hatással vannak a nemzetközi olajárakra.
Ám az utóbbi időszakban a nem OPEC-termelők fokozni tudták termelésüket és exportjukat, és ezzel fenyegetést jelentettek a hagyományos exportálókra. Ennek azért örülhetünk, mert így ők nem tudják kényük-kedvük szerint csökkenteni a kínálatot, mert attól tarthatnak, hogy más benyomul a piacukra.
A Nyugat pedig azért üdvözöl mindent, ami a korábbiak hegemóniáját letöri, mert egyes nagy tartalékokkal rendelkező országok általában politikailag is problémásak. Ilyen Oroszország, Irán, Szudán, Líbia, Venezuela. Ha pedig van új kitermelő, akkor nem kell feltétlenül a problémásokkal tárgyalni, a sokszor szankcionált országokkal nem kell kényszerből megegyezni valós demokratizálódás vagy a nemzetközi fenyegetéseik megszüntetése nélkül.
Az Egyesült Államok, amelyet tarthatunk a non-OPEC vezérének, mindenesetre maga is nagy, sőt a legnagyobb termelő (de sokat importál így is), viszont Kanada, illetve Brazília és valamelyest az OPEC+ tag, de mégis az amerikai érdekövezethez is sorolt Mexikó sokat exportálnak. Kevesebbet adnak el külföldre, de azért jelentős a norvég, a brit, az indiai és az indonéz kőolaj-kitermelés is, és ők sem tagjai a különféle kartelleknek.
Ha pedig ezek az országok egyre sikeresebben tudnak termelésnöveléssel szembe menni az OPEC átfogó programjaival, az a kartelleken belül is megtöri az egységet. Erre máris van példa, hiszen a termeléscsökkentési ötleteivel Szaúd-Arábia újabban rendre magára marad.
Minden máshogy ugyanolyan
A korábbi olajválságok tanulsága, hogy veszélyes a kiszolgáltatottság, a nyersanyagfüggés. A függés felismerése vagy egy krízis mindig új forrást vagy új technológiákat teremtett. Így lettek akkoriban egyre takarékosabbak a gépjárművek és nyílt meg az utóbbi évtizedekben a zöldenergia előtt az út. Az utóbbi években Európa az orosz függőséget igyekezett kioltani más források felkutatásával, és gőzerővel folyik a zöldítés. Abban senki sem reménykedik, hogy valaha is önellátó lesz ez a kontinens energia tekintetében. Ahogy a hidegháború viszonylagos békéjét a kölcsönös fenyegetés tartotta fenn, úgy a világkereskedelemben a kölcsönös függőség lehet a kulcsa az extrém árak megzabolázásának.
