Audax_web_slider-1920x480px-210417-END-1
Audax_web_slider-1920x480px-210417-END-1
Audax_web_slider-1920x480px-210417-END-1
Audax_web_slider-1920x480px-210417-END-1
Audax_web_slider-1920x480px-210417-END-1
Audax_web_slider-1920x480px-210417-END-3
Audax_web_slider-1920x480px-szeleromu-210616
previous arrow
next arrow
homeicon Blog A különös orosz áramrendszer

A különös orosz áramrendszer

Az egész világ Nyugat-Európa orosz energiafüggésére figyel. Az él a fejünkben, hogy egyoldalú a kiszolgáltatottság, az oroszok diktálhatnak. Arról már sokkal kevesebbet hallunk, hogy Oroszország sem tud megállni a saját lábán szomszédai és bizonyos nyugati partnerei nélkül. Pedig vannak részterületek – földrajzi és szakmai értelemben –, ahol Oroszország nem exportál, hanem sokkal inkább importál.

Nagy az a medve

Kezdjük a földrajzi kitettségekkel. Oroszország két kontinensen végignyúló, beláthatatlan méretű ország. Az Egyesült Államok és Kína határozottan nagyobb áramtermelő, mint Oroszország és az éves termelésben korábban olykor Japán, újabban pedig egyre inkább India is megelőzi Oroszországot. Noha népességét vagy a világgazdasági súlyát tekintve már nem toplistás, mégis az 1000 TWh éves árammennyiséggel Oroszország még ma is a világ áramtermelésének 4-5 százalékát adja. Csak összehasonlításképpen, a jelentős importra szoruló Magyarország áramtermelése mindössze a világ 1,2 ezreléke (0,12%).

Oroszország olyan nagy, hogy egyszerűen nem volt érdemes egységes áramrendszert kiépítenie. A távolság leküzdése eleve mindig óriási kihívás az áramrendszereknek, de itt olyan gigantikus léptékekről van szó, hogy bizonyos egzotikus részek teljesen önálló, szigetszerű rendszert alkotnak. Ezek részben olyan távoli kikötők, ahol csak a szűk tengerparti sávon van élet. Azok fontos kereskedelmi pontok, de nem lenne érdemes többezer kilométeren át vezetékrendszert kiépíteni hozzájuk. (Oroszországot még így is 3,2 millió kilométernyi vezetékrendszer szövi át.) A baltikumi enklávéként működő Kalinyingrád is termelési értelemben ilyen sziget. Emellett vannak olyan egzotikusan hangzó országrészek, mint a Komi Köztársaság, Arhangelszk, a Primorszki terület, Habarovszk, Kamcsatka, Magadán, Szahalin, amelyek mind-mind önálló rendszerek. Ezek pedig nem feltétlenül országhatáron belüli forrásból kapják az áramot. Van, ahol az egykori szovjet modell van még életben, így Oroszország a határmenti tartományaiba például kazah és grúz áramot kap. Persze Kazahsztán és Grúzia sorsa az elmúlt években olyan szinten összefonódott Oroszországgal, hogy Moszkvának aligha kell attól tartania, hogy ne kapna importáramot. Inkább csak amolyan „posztszovjet munkamegosztásról” van szó, nem pedig energiaszegénységről. Mégis, ez bizonyos értelemben kitettség.

A maci lomha is

A kommunista rezsim összeomlásakor, vagyis nagyjából három évtizede az akkori Oroszország még a világ áramellátásának a tizedét hozta létre és energiazabáló iparában nagyjából ezt az egytizedet fel is használta. Később a gazdasági összeomlás, és kisebb részben az energetikai hatékonyság javulása csökkentette az igényeket. Az orosz áramfelhasználás ma már csak nagyjából a világ teljes fogyasztásának az egy huszonötöde. Eközben persze két ország, Kína és India a semmiből lőttek ki a világ élmezőnyébe, tehát minden más szereplő súlya emiatt is csökkent.

Fontos kitettség a műszaki színvonal. Oroszország mindig „sikeresen” állt ellen a modernizációnak, csak akkor volt hajlandó innovációra, ha hadászati érdeke fűződött hozzá. Ennyi erőforrás birtokában el is kényelmesedett, van ott bőven olaj, gáz és szén, amit lehet égetni, és a nukleáris ipara is fejlett (az Egyesült Államok, Kína és Franciaország után a legtöbb blokkal Oroszország rendelkezik a világon).

Az összesített villamosenergia-termelés fele gázos, nagyjából a negyede-ötöde szenes, a víz és az atom is meghatározó. Ugyanakkor klasszikus megújuló energia (nap, szél, geotermikus) szinte egyáltalán nincs az országban. Ez pedig olyan lemaradás, ami egyszer megbosszulja magát.

Ugyanakkor a hagyományos energiatermelési eljárásokhoz szükséges eszközökben sem igazán önellátó. Oroszországban működik ugyan egy félprofi nagy orosz berendezésgyártó, a Silmash Power Machines, de az ország villamosenergia-piaca a nyugati cégek berendezéseire épít. Ilyen a német Siemens, a francia Alstom, a svéd ABB, a japán Mitsubishi és igen, még az amerikai General Electric is nagy beszállító volt. Így aligha alaptalan az az orosz félelem, hogy a technológiai szankciók majd nagyon megfogják ezt a piacot, a karbantartást, a fejlesztést, az ellátásbiztonságot.

A medve szeszélyes is

Oroszország ráadásul szankciók nélkül is tud válságot teremteni. A Kreml alá tartozó nagy cégek között jelentős konfliktusok is vannak, a Gazprom és a Roszatom viszonya például legendásan rossz. Ilyenkor mindig a „nagyfőnöknek” kell rendet csinálnia, de eleve az egész szektor nem eléggé piaci, rengeteg szabályozott, nem piaci elem van.

Aztán persze lehet, hogy nem is eszik olyan forrón a kását. Arra is gondolhatunk, hogy vajon a Cocom-lista működött-e? Vagy nem sokat ért, mert államilag segített csempészek sora hozta át a Vasfüggönyön a számítógépeket, a Nyugat technológiai újdonságait? Ha Oroszországnak továbbra is lesz pénze a nyersanyagokból, vajon nem tudja majd megoldani azt, hogy valamiképpen mégis megérkezzen hozzá a szükséges alkatrész és mérnöki tudás? Ha így is lesz, ez jelentős felárral jár majd, miközben Ázsia minden más országa ezerrel fejleszti a megújulókat és az azt kiszolgáló saját ipart.