Magyarország és egész Európa földgázpiaca jelenleg olyan intenzív átalakuláson megy keresztül, amire évtizedek óta nem volt példa. Ha adottságnak vesszük az uniós és az amerikai szankciós keretrendszert, világosan látszik, hogy néhány év alatt teljesen új realitások rajzolódtak ki: 2025 végétől már nem köthető új gázvásárlási szerződés Oroszországgal, a rövid távú szállítások teljesítése 2026 júniusáig lehetséges, a hosszú távú kontraktusok pedig – viták tárgyát képezve – legfeljebb még egy vagy két évig maradhatnak életben az EU értelmezése szerint. Ezt a jogi és geopolitikai környezetet egészíti ki az Egyesült Államok egyre határozottabb jelenléte: Washington szeretné magát hosszú távú, megbízható LNG-beszállítóként pozicionálni Európában, miközben időről időre kritikus hangot üt meg az orosz szénhidrogéneket továbbra is vásárló szövetségeseivel szemben.
Hasonló felsorolást lehetne készíteni a magyar reakciókról is. Egyfelől Magyarország elérte, hogy továbbra is vásárolhasson orosz vezetékes gázt a Török Áramlat balkáni ágán keresztül, másfelől azonban több nyugati megállapodást is bejelentett: a Shell, az Engie és egy meg nem nevezett amerikai LNG-szállító is szerepel a jövőbeni beszerzésekben. A hozzáállás tehát már korántsem egyoldalú – az ország egyszerre próbálja megtartani a korábbi forrásokat és aktívan építi az alternatív csatornákat.
A leválás megindult – Európa strukturális átrendeződése
Az összesített adatokból világosan kirajzolódik, hogy Európa importstruktúrája gyökeresen átalakult. Míg korábban a nyugat-európai országok is nagymértékben függtek az orosz gáztól, néhány év alatt Norvégia, az Egyesült Államok és Észak-Afrika – elsősorban Algéria – váltak a meghatározó beszállítókká. Az orosz import, a vezetékes és LNG-szállítás együtt sem teszi ki ma már az uniós gázimport 10 százalékát. A 2024-es EU-s import fő számai jól mutatják a trendet: a 273 milliárd köbméteres összmennyiségből Norvégia 33,4 százalékot, az USA 16,5 százalékot, Algéria 14,4 százalékot adott, Oroszország pedig 11,6 százalékot. A többi forrás – az Egyesült Királyság, Azerbajdzsán, Katar – egyenként is alig lépi túl a 4 százalékot.
A gáz velünk marad – kevesebb lakossági fogyasztás, több ipari igény
A magyar helyzet egyik legfontosabb kérdése, hogy mérséklődő fogyasztás mellett meddig és mennyire van szükségünk földgázra. Bár a lakossági fogyasztásban valóban kedvező folyamatok zajlanak – jobb hatékonyság, elektrifikáció, hőszivattyúk terjedése –, ipari oldalon más a kép. A hazai ipar újraindítását és bővítését célzó tervek több nagy CCGT-típusú (kombinált ciklusú) gázerőmű megépítésével számolnak. Ezek működése jelentős tartalékfogyasztást generálhat, amely bőven ellensúlyozhatja a lakossági megtakarításokat. Magyarország éves fogyasztása enyhébb telek esetén lemehet ugyan 8 milliárd köbméter környékére, de az új erőművek belépésével könnyen visszaépülhet 9–10 milliárd köbméterre. Ez ugyan nincs tökéletes összhangban a hosszú távú energiaátmeneti célokkal, de átmeneti, jól értelmezhető folyamatnak tekinthető.
Kapacitások: vezeték van – de gáz is lesz?
A magyar közéletben megszaporodtak az ellátásbiztonsággal foglalkozó cikkek és podcastok, amelyek sokszor rögzítik: földgázból elvileg jobb az ellátási helyzet, mint kőolajból. Utóbbinál csupán két vezeték áll rendelkezésre, míg a gáz terén – Szlovénia kivételével – minden szomszédos ország felé van összeköttetésünk. Ez azonban csak a fizikai infrastruktúra. A vezetékekbe gáz is kell, és a forrásokhoz való hozzáférés korántsem magától értetődő.
A legtöbb gáz ma Szerbia felől érkezik, de ez döntően orosz eredetű, tehát a leválást nem segíti. Ukrajna felől sem érkezik jelenleg szállítmány, hiszen a Testvériség vezeték a háborús helyzet miatt leállt – sőt, Magyarország jelenleg nettó exportáló Ukrajnába. A többi irány – Ausztria, Szlovákia, Románia, Horvátország – lehetséges és fontos, de mindegyikben alapfeltétel, hogy legyen betáplálható mennyiség.
Mi érhető el reálisan?
Az alternatív források a nyugat-európai gázrendszerből, illetve a régió LNG-termináljaiból érkezhetnek: Horvátország mellett az olasz, német, görög vagy akár a lengyel terminálok is szóba jöhetnek. De jogos kérdések merülnek fel:
– Tudnánk-e időben és megfelelő mennyiségre szerződni?
– Mennyivel nőne a beszerzési átlagár az orosz hosszú távú szerződéshez képest?
– Rendelkezésre állnának-e a szükséges szállítási kapacitások a tranzitországok felé?
Néha az is elhangzik szakértői körökben, hogy az EU klímavédelmi és fenntarthatósági elvárásai olyan szigorúak, hogy bizonyos potenciális szállítók inkább más piacok felé fordulnak.
De gáz van – és lesz is
A globális kínálat ugyanakkor kifejezetten erősödik. A közelben és a távolabbi országokban egyaránt intenzíven fejlesztenek: Katar, Mozambik, Nigéria, Indonézia, Malajzia LNG-projektjei hatalmas kapacitásokat hoznak online, még ha ezek nem is feltétlenül mind Európába érkeznek. A kínálati többlet azonban mindenképp segíthet az árak mérséklésében.
Közelebb is ígéretes trendek figyelhetők meg: Romániában, Bulgáriában és Törökországban nagy offshore-fejlesztések zajlanak a Fekete-tengeren. Ezek azonban még nem termelnek, és a gázpiac egyik örök dilemmája, hogy a fejlesztők épp addig kínálnak kedvező szerződéseket, amíg még nem indult el a kitermelés – amikor viszont a vevői bizalomra még szükségük van. A kapacitások tehát valóban érkezhetnek, de a túlzott bizakodás sem indokolt.
A következő években várhatóan több olyan bejelentést is látunk majd, amelyek évi 200–400 millió köbméteres szerződésekről szólnak. Ezek nem sorsfordítók, de stabilan hozzájárulnak a diverzifikációhoz. Valószínű, hogy Magyarország jövőbeni gázellátása nem egyetlen nagy szállítón múlik majd, hanem sok kisebb forráson – és ebben épp az átállás adhat új mozgásteret.