Donald Trump fosszilispárti energiapolitikája jól ismert: szerinte, amit csak lehet, azt ki kell termelni a fosszilis energiahordozók közül, mert ez olcsóbbá teszi az emberek számára az energiát, ráadásul lenyomja az olaj és a földgáz árát, ami – érvelése szerint – nehezíti Oroszország háborús törekvéseit.
Chris Wright, Trump energiaminisztere természetesen osztja az elnök véleményét, azzal a meglepő konklúzióval, hogy szerinte régen nagyon sok ember halt meg a hideg miatt, az olaj és a gáz mentette meg őket a fagyhaláltól. Lehet, hogy van olyan is, hogy globális felmelegedés, de a fosszilisek összhatása szerinte mégis pozitív. Joe Biden és Barack Obama hozzáállása után ez azért elég éles fordulat.
Hallhattunk arról is, hogy Németország „finomítja” energiafordulatát (Energiewende): a korábban kijelölt irányt a gazdaság lehetőségeihez igazítja, vagyis a túl ambiciózus célokat elhagyja, halasztja vagy átütemezi.
Kiragadott példákat említettünk, de európai szemmel olyan hatalmas országok vezetői, mint Oroszország, Kína, Ausztrália vagy Kanada is eléggé klímaszkeptikusak, de korábban Brazília is az volt. Sok kritikát kapnak a klímaaktivistáktól, mert nem tesznek eleget a nagy célokért, a nettó zéróért, a sikeres energiaátmenetért. Természetesen az egyes országok vezetői változnak, és így a politikák is. Brazíliában például Jair Bolsonaro korszaka volt ebben a legkritikusabb, a mostani vezetés valamivel inkább a klímavédelem felé mozdult.
Nem véletlen, hogy független elemzések is rendre kiemelik azokat a politikusokat, akik hosszabb távon rombolják a klímapolitikai bizalmat: Jair Bolsonaro az amazonasi erdőirtásokkal, Donald Trump a Párizsi Megállapodásból való kiszállással és a környezetvédelmi szabályok visszanyesésével, vagy éppen Vlagyimir Putyin, aki a fosszilis exportfüggés miatt húzza a féket az ambiciózusabb vállalásokon. Ezek a vezetők egyszerre alakítják a közbeszédet és a szabályozást, ezért a klímaszkeptikus „divat” valójában nagyon is kézzelfogható politikai döntésekhez kötődik.
Változó tónus
Miközben a jelenlegi amerikai energiadoktrínában teljesen nyíltan lehet klímaszkeptikus hangokkal találkozni, ez Európában továbbra is szokatlan. Az viszont nagyon is érzékelhető trend, hogy az európai gazdasági nehézségek idején egyre többen megkérdőjelezik: szabad-e „lúzernek” lenni, vagyis versenyhátrányt vállalni a szigorú szabályok és a klímapolitikai terhek miatt.
Nagyot változott a világ, és aligha lett okosabb az emberiség. Még csak egy évtizede sincs, hogy a Párizsi Éghajlatvédelmi Megállapodás keretében 195 ország tudósai és diplomatái kidolgoztak egy tervet a világ megmentésére. A globális ígéret arról szólt, hogy a világ össze tud fogni a katasztrofális mértékű hőmérséklet-emelkedés megakadályozásáért. Az akkori amerikai elnök, Barack Obama is úgy érezte, hogy ez az esély a bolygónk megmentésére.
Ma már azt látjuk, hogy a párizsi eufóriából sok helyen kijózanodás lett: a nemzeti érdekek, a geopolitikai verseny és az energiaár-sokk egyszerre húzta vissza a klímapolitikai ambíciókat. A New York Times Magazine találó megfogalmazása szerint a világ nem hagyta abba a zöldenergia-fejlesztéseket, de „elment a kedve” a klímapolitikától – vagyis a politikai akarat és a nemzetközi együttműködés lelkesedése sokkal gyorsabban fogyott el, mint a nap- és szélerőmű-projektek beruházói kedve.
Úgy tűnt, hogy az Európai Unió, de akár az ENSZ életében is annyira meghatározó lesz az elköteleződés, hogy eljött a fosszilis korszak vége: felelős politikai pozícióban aligha lehet majd klímaszkeptikus hangokkal találkozni. Mindenki úgy érezte, hogy a két „kemény dió”, vagyis az Egyesült Államok és Kína is elindult a klímavédelmi úton.
Ehhez képest a valóság paradox: a Párizsi Megállapodás még mindig a globális klímarendszer váza – jogilag kötelező, 1,5–2 °C közötti hőmérsékletcélokkal és ötévente frissítendő nemzeti vállalásokkal –, miközben a napi politika sokszor inkább a rövid távú gazdasági fájdalmakat próbálja tompítani, mintsem a hosszú távú klímakockázatokat.
Ezt nem láttuk jönni
Éghajlatváltozási konferenciák (COP) azóta is vannak, bár jellemző, hogy az elmúlt hármat Dubaiban, Bakuban és a brazíliai Belémben rendezték meg – három olyan államban, amelyek sok kritikát kapnak fosszilis érdekeik, illetve erdőgazdálkodásuk miatt, és ahol a klímacsúcsok körül is bőven akadt greenwashing-gyanú. Természetesen úgy is fel lehet fogni a helyszíneket, hogy végre ezeket a szereplőket is sikerült bevonni a nagy munkába.
Ugyanakkor az újabb és újabb csúcsok már nem szólnak akkorát: kevesebb az igazán fontos világpolitikai vezető, nincsenek túl határozott vállalások, a kompromisszumok pedig egyre puhábbak.
Morális kételyek is voltak és vannak. A klímaigazságosságról sokan úgy vélekednek, hogy nem korrekt: a fejlett országok teleszennyezték a világot, most pedig hasonló limiteket kérnek számon azokon az országokon, amelyek még csak most fejlődnének. Az „aki eddig lazán szennyezhetett, az most miért akarja betiltani az én fejlődésemet?” típusú érvelés nagyon is erős a globális Délen.
A Párizsi Megállapodás ettől még működik. Az EU például nemrég frissítette saját vállalását: 2030-ig legalább 55 százalékos nettó kibocsátáscsökkentést, 2035-re pedig nagyjából kétharmados csökkentést céloz, 2050-re klímasemlegességgel. De miközben a számok egyre szigorúbbak, a végrehajtásról szóló viták – kibocsátáskereskedelem, határvám, agrármentességek, ipari versenyképesség – egyre keményebbek.
További negatív trendek
A legerősebb negatív változás természetesen az Egyesült Államokban észlelhető, ahol Donald Trump nyíltan leállított sok megújuló-támogatási programot, és újra kiléptette az országot a Párizsi Megállapodásból. Ez nemcsak kibocsátási oldalról jelent visszalépést, hanem politikai üzenetként is: ha a világ egyik legnagyobb kibocsátója félvállról veszi a klímacélokat, az sok más ország számára ad hivatkozási alapot.
De szinte mindenhol, ahol a párizsi csúcstalálkozót követően valamilyen klímaadót vagy karbonárazási rendszert vezettek be, majd azt kivezették (Kanada és Mexikó is példa erre), a politikusok népszerűséget szereztek ezzel a hátraarccal. A narratíva hol nyíltabb – „segítjük a vállalatainkat” –, hol árnyaltabb: „hozzáigazítjuk a programokat a realitásokhoz”, „nem terhelhetjük túl a családokat”.
A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a legtöbb országban a választók valójában nem helyezik nagyon előtérbe a dekarbonizációt, és ami döntő fontosságú: nem hajlandóak sokat fizetni a megvalósításáért. Amíg a klímavédelem absztrakt „jó ügy”, addig népszerű, amint viszont magasabb energiaárakban, drágább autókban, szigorúbb épületfelújítási szabályokban testesül meg, a támogatottság gyorsan olvad.
Nekirugaszkodtunk, de aztán jött a Covid, majd az energiaár-robbanás, az orosz–ukrán háború, az európai növekedés eltűnése, és azonnal háttérbe szorult a klímaügy. Természetesen nem sírjuk vissza, de a Covid talán egyetlen pozitív oldala, hogy olyan kibocsátáscsökkenést hozott, amelyet sokan egyfajta utolsó figyelmeztetésnek vagy próba-futamnak fogtak fel: ha tényleg kevesebbet utazunk, kevesebb fosszilis energiát használunk, akkor a görbe elmozdul – de az ár gazdasági és társadalmi értelemben is hatalmas volt.
A politikusok életében azonban a gazdasági növekedés és az infláció letörése jellemzőbb sikerfaktor. Természetesen ellenpélda is van: Hollandiában például korábbi klímaminiszter nyerte a választásokat, ami azt mutatja, hogy ha a zöldpolitika kézzelfogható előnyökkel – innovációval, munkahelyekkel, energiafüggetlenséggel – párosul, akkor a választók sem feltétlenül büntetik.
És végül egy szubjektív megjegyzés: sok országban korábban tisztelték a klímavédőket, mára viszont a közlekedést rendszeresen akadályozó, zöld hajú idealisták képévé váltak a médiában. Itt is módosult az attitűd: a társadalom egy része nem rendszerkritikus hangként, hanem bosszantó zajként érzékeli őket.
A helyzetet tovább árnyalja, hogy miközben a klímaválság hatásai egyre látványosabbak – erdőtüzek, hőhullámok, árvizek –, a politikai napirendben a probléma inkább csak „egy a sok közül”. Ez a normalizálódás talán a legveszélyesebb: ha a rendkívüli válságot hétköznapi háttérzajjá szelídítjük, akkor még azokat az eszközöket sem használjuk ki, amelyek ma már technológiailag és gazdaságilag is rendelkezésre állnának.
A jó hírek
Ezek kellemetlen változások, de meglepő módon mintha a piac, vagyis maga a gazdaság tenné valamennyire rendbe az irányokat. A pozitív trendekről sem szabad megfeledkezni, elsősorban a rengeteg megújuló projektről: ma már alig van olyan érdemi „renewables” piac, ahol ne lenne hatalmas beruházási láz. Ezt a trendet elsősorban Kína vezeti.
A klímavédők hangja vélhetően már nem olyan harsány, mint a párizsi csúcs idején, de ha valamiben van megtérülés – márpedig a „ingyenes” energiaforrásokban, mint a nap és a szél, ma már nagyon is van –, akkor a fejlesztők rámehetnek a nap-, szél- és vízenergia-beruházásokra.
2024-ben már a megújuló energiaforrások adták a világ villamosenergia-termelésének több mint 40 százalékát, és nagyon hamar ez lehet a többségi energiaforrás, mert az elmúlt években nagyjából kétszer annyi pénzt fektettek ilyen projektekbe, mint a fosszilis tüzelőanyagokba.
Érdekesség, hogy miközben az Egyesült Államok és Kína a gazdasági jövőjének jelentős részét a mesterséges intelligenciára tette fel – ehhez pedig rengeteg új villamos energiára van szükség –, az amerikai kormányzat egy része klímaszkeptikus retorikával támadja a megújulókat, Kína viszont egyszerűen épít. Egyetlen szemléletes példa: Kína az elmúlt 12 hónapban több napenergiát telepített a határain belül, mint amennyit az USA valaha is üzembe helyezett.
Másképp fogalmazva: lehet, hogy a klímapolitikában egy új „versenykorszakba” léptünk, de a zöldtechnológiai beruházások már most is arról szólnak, ki lesz az ipari forradalom következő nyertese. Aki ma napelemet, akkugyárat, hőszivattyút, zöldhidrogén-üzemet fejleszt, az valójában a saját jövőbeli exportpiacát és munkahelyeit építi. Ebben a logikában a klímapolitika nem idealizmus, hanem iparpolitika – és ez lehet az a híd, amelyen keresztül a klímaszkeptikus politika és a klímabarát gazdaság mégis találkozni tud.
Európának ebben a helyzetben különösen fontos szerepe van. Az EU továbbra is a világ egyik legambiciózusabb klímajogi keretét működteti, klímasemlegességi céllal, szigorú jelentéstételi szabályokkal és zöld átállást ösztönző pénzügyi eszközökkel. Ha ezt sikerül úgy megvalósítani, hogy közben nem roppan össze az ipar, sőt, új versenyelőnyök születnek, akkor a „klímaszkeptikus divat” gyorsan kifuthat. A megújuló-kapacitások, az energiatakarékos technológiák és a zöld innovációk évtizedekre bebetonozzák azt az irányt, amerre a gazdaság valójában halad.