Európa földgázellátásában szükségszerűen nagy változások jönnek. Oroszország szerepe teljesen visszaszorult, és esély sem látszik arra, hogy a trend megforduljon. Geográfiai elhelyezkedése folytán Törökország pedig hirtelen nagyon felértékelődött, a jövőben a Déli Gázfolyosó néven emlegetett útvonalnak lehet ugyanis kulcsszerepe. Az útvonal a Kaszpi-tengertől, Törökországon keresztül, Európa több országába is szállítana gázt.
Törökország speciális földrajzi elhelyezkedése révén hidat képez Európa és Ázsia között, szárazföldi folyosó, mely összeköti a Nyugatot és a Közel-Keletet. Ennek az elmúlt évtizedben a migráció terén láttuk jelentőségét. Az egész EU számára létfontosságú volt, hogy Törökország miként látja el, illetve miként tartja vissza a libanoni, szíriai vagy éppen iraki menekülteket.
Ugyanez a tranzitszerep egyre inkább körvonalazódik az energiapiacon is. Bár maga Törökország korábban alig termelt ki saját szénhidrogént (ez éppen változik), elsősorban az orosz szankciók miatt hirtelen felerősödött a regionális hub, vagyis Törökország „csomópont” szerepe.
Új kelet–nyugat kapcsolatok szükségesek
A Déli Gázfolyosó fontossága azért erősödött fel, mert Nyugat-Európa gázellátásának hagyományos kelet–nyugati csatornái (az Északi Áramlat 1 és a végül soha be nem indított Északi Áramlat 2, a Jamal vagy a Testvériség vezetékek) már fizikai vagy politikai okokból, de nem látják el megfelelően a Nyugatot, még akkor sem, ha tételes szankciók nem tiltanák ezt a kapcsolatot.
Vannak azonban olyan valódi, vagy csak potenciális kitermelési központok (ábécé- és nem fontossági sorrendben), mint Azerbajdzsán, Ciprus, Irak, Irán, Izrael és Türkmenisztán, amelyek a Déli Gázfolyosón keresztül képesek lennének Kelet-Közép-Európába és akár Nyugat-Európába is szállítani.
Minden út Törökországon át vezet
Vagyis Törökország energiaközpont szerepe nemcsak a Közel-Kelet, de a Kaukázus, illetve Közép-Ázsia gázforrásait is képes lenne összekapcsolni a nagy vevőnek számító Európával.
Mindez az elképzelés nem előzmények nélküli. Az orosz energiafüggés csökkentése és a különböző, Oroszország nélküli projektek támogatása már a mostani háború előtt is fontos volt Európának. Akadtak ugyanis olyan orosz-ukrán viták, amelyek azzal fenyegettek, hogy a két állam nem tud megegyezni egy tranzitdíjban vagy más elszámolási módban, és a pereskedésre, esetleges csapelzárásra Európa fázik rá. A szakmában sokan emlékeznek, hogy Oroszország és Ukrajna között 2009 januárjában volt egy komoly vita, amikor tényleg megálltak a szállítások, ráadásul télen, és még bőven a Krím 2014-es annektálása előtt.
A Nabucco
Talán nem sokaknak újdonság, hogy volt is egy kifejezetten komoly projektterv, amely az oroszok és az ukránok nélkül valósult volna meg, és amelyben Magyarország is érintett lett volna. De végül ez az Azerbajdzsánban, Türkmenisztánban, Irakban és Iránban kitermelt gázt nyugatra szállító cső nem valósult meg, a Nabucco projekt elhalt.
Pedig az Egyesült Államok ezt nagyon támogatta volna, ahogyan a Baku-Tbiliszi-Ceyhan (azeri-grúz-török) vezetéket is, amelyben amerikai vállalatok vittek fontos szerepet, és amelybe már a Mol is beszállt.
Azért valami elindult
Ugyanakkor voltak olyan kelet–nyugati vezetékek, amelyek megépültek, így a TANAP (transzanatóliai) és a TAP (transzadriai) vezeték, amely már szállított azeri gázt az EU-ba, Törökországon keresztül.
A szénhidrogénüzlet sohasem volt mentes a politikától. Az, hogy a Nyugat számára most Oroszország lett a legkellemetlenebb partner, azt eredményezi, hogy más problémás és szintén szankció alatt álló államok (Irán és Venezuela) kezdenek enyhébb megítélés alá esni. Túl sok termelőt nem lehet ugyanis egyszerre büntetni. Abból a régióból, ahonnan Törökországon keresztül érkezhetne gáz, Azerbajdzsán és Türkmenisztán mellett Irak és Irán is szóba jöhet, és érezhetően ebbe az irányba tolódhat el az uniós import.
Ezek az országok ma a termelésben még nem kimagaslóak, de Irán és Türkmenisztán gázkészletei hatalmasak.
Oroszország fékezne
Oroszország természetesen nem szeretné a saját szerepét elveszíteni, de Ukrajna lerohanása után nagyon nem látszik, hogy miképpen maradhatna szállító. Ugyanakkor a fejlesztéseket gátolni tudja. Erre volt példa az, amikor elérte, hogy a Nyugat egy „orosz” eredetű vezetékben, az Északi Áramlatban lássa a jövőt a már említett Nabucco helyett.
De erről szól az is, ahogyan a türkmén szállításokat akadályozza. Türkmenisztán tud exportálni, mégpedig Kínába, de ahhoz, hogy Nyugatra is eljusson, a Kaszpi-tenger alatt kellene áthoznia a gázt. Ennek viszont van egy olyan érdekes nemzetközi jogi aspektusa, hogy a „tó” partjain levő országoknak is hozzá kellene járulniuk (egy speciális egyezmény szerint Oroszországnak és Iránnak mindenképpen) a vezetéképítéshez. Az oroszoknak értelemszerűen nincs kedvük támogatni ezt a szállítást. Irakban a belső problémák súlyosak. Iraki Kurdisztán és a központi hatalom között mindig elszámolási viták vannak, amelyek a nemzetközi kitermelési vagy szállítási projekteknek is akadályává válnak.
Iránban pedig a nemzetközi szankciók akadályozták, hogy az elmúlt években a nemzetközi multik befektessenek az iráni olaj- és gázszektorban.
A nemzetközi rendszer főbb szereplői közötti kapcsolatok azonban gyorsan tudnak változni, egy választás, egy felismert gazdasági érdek, egy hatalomváltás segíthet abban, hogy a befeszült nexusok kisimuljanak.
Törökország is kockázat
A Déli Gázfolyosó így egyre reálisabb lehet, de Törökország már termelőként, sőt, mint LNG-hub is megérkezett a nemzetközi gázpiacra. A szerepe fokozatosan nőhet. Természetesen az EU azt is látja, hogy az orosz gáz és vezetékek túlzottan hangsúlyos szerepéhez hasonlóan az sem jó, ha egy másik országtól, jelen esetben Törökországtól kell az túlzott mértékben függenie az európai ellátásnak.
Hiszen Törökország ugyan „barát”, vagyis NATO-tag, de mind a menekültügy kezelése, mind a NATO bővítése megmutatta azt is, hogy amikor nagyon felértékelődik a szerepe, azt nem rest az EU-val szembeni érdekérvényesítésre használni.