Az ukrán-orosz háború kapcsán elhatározott energiaembargó összetett feladat elé állítja az unió tagállamait. Ha csak egy összesített számot vagy átlagértéket látunk az orosz energiakitettségről, nem tűnik lehetetlennek a leválás. A baj azonban az, hogy az európai energiarendszer eddig stabilan számított Oroszországra, így egy-egy alapanyag vagy termék, egy-egy ország vagy régió tekintetében mégis jelentős lehet a függés, ami a kapcsolatok megszakadása esetén kiemelkedő ár- és ellátási kockázat.
Oroszország az elmúlt évtizedekben Európa jelentős részének fő energiaszállítójává vált.
- A földgázpiacon a nyugat-európai import 41 százaléka Oroszországból érkezik, Magyarország, Finnország, Szlovákia esetében kimagasló a függés.
- Nyersolajból ugyan csak az összesített európai import 27 százaléka orosz eredetű, de a fenti országokon túl az olasz, a belga és a holland gazdaság is nagyon számít az orosz, Urál-típusú nyersolajra.
- A szén esetében is nagy a függés, 47 százalékos, ugyanakkor ennél a nyersanyagnál már maga az anyag nem annyira fontos, a szénfelhasználástól egyre kevesebb ország áramelőállítása vagy fűtési rendszere függ.
- Az egész kontinens számít ugyanakkor az orosz olajszármazékokra és olajtermékekre. Itt a szállítmányozásban nagyon meghatározó dízel esetében a legerősebb a kereskedelmi kapcsolat, a legtöbb európai ország saját termékmérlege dízelhiányos.
- Végül a nukleáris fűtőelemek piacán is jelentős volt az együttműködés, nemcsak a fűtőelemek beszerzésében, de a használt elemek visszaszállításában is.
Most megszakadhat a kapcsolat
Egy ilyen történelmi alapokon nyugvó kapcsolat megszakítása természetesen mindkét oldalon károkat okozna, de akár a hadi események, akár az európai szankciók, akár egy köztes ország szabotázsa, akár a potenciális orosz ellenlépések miatt minden piacon érdemes készülni az esetleges pótlási feladatra.
Azt a kérdést talán nem érdemes most forszírozni, hogy miért nem kezdte el korábban az érintett országok többsége az érdemi felkészülést. A szakma érintettjei erről részben úgy vélekednek, hogy igenis történtek lépések – Magyarország például a gázszállítási csatornák diverzifikációjában fejlődött sokat –, másrészt amikor már minden a dekarbonizáció irányába mutatott, akkor nem tűnt üzleti szempontból jó döntésnek párhuzamos, redundáns fosszilis infrastruktúrákat építeni. Az azonban kétségtelen, hogy Európa elég kényelmesen kezelte a dekarbonizációt, az elmúlt 20 évben az európai mezők kimerülésével párhuzamosan az orosz függés nem csökkent, hanem még nőtt is.
Bizonyos országok teljesen kiszolgáltatottak Oroszországnak, de a véres háborúval Oroszország maga is kockára tette ezeket a jól működő kapcsolatokat. Sőt, Európa bizonyos kérdésekben már lépett is: a szénről már döntött, Finnország az atomról is, az olaj most van terítéken.
Ma egész Európa nagyjából 60 százalékban importra szorul az energiahordozók terén. Az ezen belül inkább csak „formai” kérdés, hogy szigorúan véve az EU különösen rosszul áll, mert a politikai kultúrájában a nyugat-európai országokhoz tartozó, de nem EU-tag államok közül Norvégia és Nagy-Britannia is energiában gazdag, és javítják a kontinentális átlagot.
Olajból rugalmasabb a piac
Ha a legfőbb energiahordozók piacát nézzük, az a közvélekedés, hogy olajban nem állunk olyan rosszul. Az EU legtöbb országa eleve tengeren, tankerhajók segítségével importál olajat, többek között Irakból, Szaúd-Arábiából, Nigériából, Azerbajdzsánból, így elsőre mindenki azt gondolhatja, hogy itt könnyebb függetlenedni az orosz anyagtól.
Ez biztosan így van, de aki vezetéken kapta eddig nagy tömegben a nyersanyagot, ráadásul a finomítói kapacitásait is az orosz nyersanyagra optimalizálta, annak itt sem olyan egyszerű a váltás.
A földgáz kettős kapocs
Földgázból azonban még kötöttebb a szisztéma, hiszen a vezetékes kapcsolatok itt meghatározóak. LNG-tankerek és terminálok révén eljut ugyan a földrészünkre a katari, az amerikai vagy az ausztrál földgázmolekula is, de ennek a költsége magasabb, és ami még fájóbb, a kapacitásai is limitáltak.
Márpedig a földgáz olyan termék, hogy a legtermészetesebb szállítási módja a vezeték, az pedig már a politika és az emberi együttélés nagy kudarca, hogy a vezetékek használatát háborús és diplomáciai kapcsolatok éppen szűkítik (e sorok írásakor Oroszország nem szállít a bolgár, a lengyel és a finn vevőinek anyagot, az Északi Áramlat 2-n pedig el sem indult a kereskedelmi kapcsolat).
Orosz szempontok
Kevesebb szó esik róla és a vélemények is széttartóbbak, de a leválás természetesen Oroszországnak is fáj. Ő sem tudja egyik percről a másikra átcsoportosítani a kivitelét a szankcióban nem gondolkodó térségek felé. A vezetékek kihasználatlansága veszteség, ha még több gáz- vagy olajvezeték marad száraz, az további mínuszt jelent, de még olyan problémák is adódnának, hogy miként képesek az eddig európai célpontokra optimalizált orosz hajóflották a távolabbi térségeket elérni.
A mai kereskedelmi számok és így a potenciálisan elvesző orosz bevétel is hatalmas. Az EU 175 milliárd köbméter orosz gázt vásárol, ami a Gazprom exportértékesítésének a 85 százaléka. Olajból egy kicsit kisebb az arány (vagyis Oroszország már több eladást tudott más piacok felé irányítani), de az orosz olaj- és olajszármazék-export kétharmada így is Nyugat-Európába tart.
És a jövő esélyei
Az orosz függést részben energiatakarékossággal, de részben csak hatalmas invesztíciók révén lehetne kiváltani. Akinek nem akaródzik ebben sietni, az nem alaptalanul érvel amellett, hogy környezetvédelmi szempontból az nem annyira jó ötlet, hogy akkor vágunk majd bele az új vezetékek, az új LNG-kapacitások kiépítésébe, amikor 28 év múlva már elvileg a nettó zérónál szeretnénk tartani.
A nettó zéró kibocsátásig az orosz gáz segíthetett volna, de ha az agresszió miatt egyik pillanatról a másikra eljön a nagy leválási feladat, akkor mégiscsak új mezők kellenek, új vezetékek, több LNG vagy akár forradalmian új technológia. „A szükség nagy úr” – tartja egy mondás. Könnyen lehet, hogy heteken belül megtudjuk, mit jelent ez a gyakorlatban.