Fosszilis köldökzsinórjaink: a vezetékek

Alig egy éve ilyenkor a világ – de legalábbis Európa – megrettent. Oroszország háborút indított Ukrajna ellen, és hirtelen mindenki megérezte, hogy az üzleti kapcsolatok, így az energiaszállítási nexusok már soha nem lesznek olyanok, mint a megelőző évtizedekben.

Igen ám, de a gáz-, az olaj-, a szén- vagy a nukleáris kapcsolatok egy olyan időszakban roncsolódtak, amikor az EU-nak volt egy másik nagy célja is, a nettó zéró kibocsátás elérése.

Hogyan oldható fel a dilemma? – merült fel már szinte az első pillanatokban. A nagy kihívást, az orosz leválást kössük össze egy erőltetett ütemű dekarbonizációval, vagy ez azért illuzórikus, és fel kell építenünk egy alternatív fosszilis (elsősorban gáz) infrastruktúrát?

A tapasztalatok összességében vegyesek

Ha nagyon egyszerűen vonunk mérleget, Nyugat-Európa elég sikeresen levált Oroszországról. Kellett ugyan hozzá egy enyhe tél, egy viszonylag lanyha kínai LNG-igény, egy-két nagy szállító (Norvégia, Katar, Észak-Afrika) is szívesen segített a magas árkörnyezetben pótolni a kieső orosz szállításokat, de nagy hiányjelenség tényleg nem következett be. Ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy nagyon sok csövet, interkonnektort, LNG-terminált, visszagázosítót kellett építeni, ami azért a fosszilis energia elhagyását tekintve nem a legpozitívabb történés, sőt, valójában egyfajta kudarc.

Sokan újraindították a szénerőműveiket is, vagy meghosszabbították a már bezárásra ítélt nukleáris erőműveiket, de ezeknél azért legalább azt lehetett mondani, hogy tényleg csak a vészhelyzetben alkalmazott tűzoltásról volt szó. Azért a szenet nem fogjuk Európában rehabilitálni, és a nagyon elkötelezett német Energiewende sem változik majd meg fundamentálisan.

Csövek, csövek, csövek

Ugyanakkor nem szabad úgy tenni, mintha a vezetékek, a csövek ne tértek volna vissza, ne lettek volna újra hangsúlyosabbak. Magyarországon minket a legjobban a hazai vezetékek érdekelnek. De ha körbenézünk, német, holland, olasz, lengyel LNG-fejlesztések, Görögországot és Bulgáriát, vagy Norvégiát és Lengyelországot összekötő nagy vezetékek épültek.

És az eddig teljesen az oroszok által ellátott kelet-közép-európai térségben is fellendült a vita, hogy miként lehet majd akkor gázzal és olajjal ellátni az országokat, ha például az orosz-nyugati vezetékes infrastruktúra megsérül, ha szankciók érik el a gázos vagy a nukleáris világot, esetleg megszűnik a csővezetékes olajra még megkapott derogáció.

Ami biztos, amikor a legracionálisabb vezetékes szállításokat a politikai (harci) események felülírják, akkor környezetvédelmi szempontból sem használjuk ki a legjobban a racionális útvonalakat, a már létrehozott infrastruktúrákat.

Politikai alapon természetesen őszintén ünnepelhető, ha például Lengyelország, Lettország vagy Litvánia bejelenti, hogy már nem orosz olajat és gázt használ, hanem amerikait és katarit, miközben Oroszország nem a vezetékein szállít, hanem tankereken Indiába vagy Indonéziába, de azt azért mindenki érzi, hogy gazdasági és környezetvédelmi (szállítási) szempontból mindez nem ideális.

Régi-új köldökzsinórok

Amikor új fosszilis vezetékek, terminálok, gázosítók épülnek, akkor nem szabad elfelejteni, hogy ennek ökológiai lábnyoma is van. Vagyis a megnövekedett acél- és betonmennyiség, amire szükség van, nem érdemel valójában pezsgőbontást. Ráadásul, ha egy fosszilis infrastruktúra kiépül, akkor a beruházási és a finanszírozási logika azt kívánja, hogy az velünk legyen még évtizedekig.

A magyar helyzet

Magyarország számára külön hátrányt jelent, hogy a vezetékes infrastruktúrákban (legyen az gáz, olaj, de még az áram is) erős a kiszolgáltatottsága a külföld felé. A három szituáció eltérő, kezdjük az árammal. Az import már ma is jelentős, de mivel nem a szankcióktól sújtott Oroszországgal vagyunk közvetlen kapcsolatban, a regionális összekötött piacokon azért vannak megoldások. A nagy kérdés inkább az, hogy a jövő megnövekedett igényét a közlekedés, a fűtés és az ipar elektrifikációjával képesek leszünk-e kezelni.

Az olaj annyiban kiemelt probléma, hogy a helyzet valójában már most is rossz. Pedig még jön az olaj az orosz Barátság kőolajvezetéken a térségünkbe, de már vannak fenyegető jelek, közelgő szankciós szigorítások. Nagyon jó lenne az ellátást diverzifikálni, de úgy tűnik, hogy például a horvát fél eléggé megkéri az árát annak, ha Magyarország többet szeretne a tengerről importálni.

Végül ott van a legizgalmasabb kérdés, a gáz, ahol még nincs szankció, de a kötöttebb infrastruktúra miatt mégis napi beszédtéma a kiszolgáltatottság.

Hogyan kezelhető?

Ha talán nem is a kellő gyorsasággal, de rég felismerte már a térségben mindenki, hogy a kiszolgáltatottság rossz. Ezért van napirenden a térség finomítóinak átalakítása úgy, hogy abba többféle kőolajat lehessen használni. Ezért vannak minden létező erőműtípusnál (nap, szél, víz, biomassza, gáz, atom) fejlesztési tervek, és ezért van a gázvezeték-építés is még mindig napirenden.

Van, ahol ez csak jobb összekapcsolást igényelne – érjük el Magyarországról Lengyelországot –, van, ahol új vezeték építése is felmerül – Szlovénia, majd Észak-Olaszország összekötése Magyarországgal –, megint csak az LNG-terminálok elérése miatt. Nem, nem igaz, hogy ebben nem történt semmi az elmúlt időszakban, csak nem mindig könnyű megtalálni, hogy mi a jó fejlesztési irány.

A szerb irány, hogy stabilan jöhessen Ukrajnát kikerülve az orosz gáz Magyarországra? Az osztrák irány, hogy akár német vezetékekhez is kapcsolódjunk? A szlovák irány, amellyel akár a lengyel LNG-terminálig is eljutunk? Vagy a horvát irány, ahonnan már tud jönni nyugati gáz az LNG-terminálon keresztül? Esetleg a román irány, ahol azért még mindig ott van az uniós (Fekete-tengeri) gáz ígérete? Esetleg az említett szlovén irány?

Számos ötlet felmerül, és a felsorolt vezetékek mellett ott vannak az energiahatékonysági lépések, a magyar gázfúrások, a biogáz-projektek. Ezekben is reménykedhetünk, de az egészen biztos, hogy a fosszilis köldökzsinórokat nem vágtuk el annyira, mint amennyire szerettük volna korábban. Sőt, még új fosszilis köldökzsinórokról is beszélünk, vitatkozunk, sőt, olykor ki is építünk ilyeneket.